Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

6. A büntetőeljárás tervezete és harc a tervezet körül

adót fizetett; Angliában pedig, ahol a választói cenzus igen alacsony, ,,mai napig is a szegényebb sorsú választók ezerenként a tehetősb föld- és gyárbirtokosok zsoldjában állanak". Nem éppen ügyetlenül érveltek a konzervatívok hangadói a kétlépcsős bíróválasztás liberális terve ellen. Céljuk a választójogúaknak a legvagyonosabbakra korlátozásával továbbra is az volt, hogy a városokban a társadalmi rend stabilitásában leginkább érdekelt, kislétszámú kaszt kezére adják a büntetőhatalmat, a többi polgári és nem-polgári réteget pedig kirekesztve tartsák belőle. Márpedig e szándékot Deákék elképzelése, amely szerint egyébként a képviselőválasztásra jogosultak mindegyike egyidejűleg mind a képviselőtestületi tagságra, mind pedig bírónak választható, a gyakorlati alkalmazásban kétfokúsága ellenére is könnyen keresztülhúzhatta volna. Majláthék úgy vélték: ha engednek a városoknál, akkor egyszersmind oly precedenst teremtenek, amely a megyei büntetőhatalom szerkezetének megváltoztatásához ugyancsak mintául szolgálhat. Látszólag a városi vagyonosok érdekeit védték, de a vagyonosok hatalmának általános oltalmazását tartották szem előtt. Annak kendőzetlen kimondása, hogy a kelleténél szélesebb választójog a tömeg uralmát hozhatja, a demokráciának még nevétől is borzadó mérsékeltek ijesztése volt. A liberalizmus felé hajlók leszerelése végett viszont részben az abszolutizmus, részben a szervilizmus veszélyét idézték, és a választójog kitérjeszté'sének mintegy szükségszerű következményeként állították be azt a tömegmanipuláló visszaélést, amelyet a polgárosult nyugati államok uralkodó osztályai vagyonuk segítségével gyakoroltak. Taktikájuk meghozta gyümölcsét. A Választmány többségileg leszögezte: a választótestületek úgy alkotandók, „hogy a választók jövendőre a lehetőségig önállásúak és a hazához érdeköknél fogva kötve legyenek, mi leginkább ugy elérhető, ha azok szükségképpen vagyonosok leendnek". Ezen elv alapján elvetette a kétfokú választási rendszert, és módosított formában, azaz úgy fogadta el Zsedényiék javaslatát, hogy a városokban a választók testületét „a legtöbbet adózók bizonyos zárt számmal képezzék". Döntését, amely — hátrébb lépve Zsedényiék tervezetétől is — a honorácioroktól, ha csak nem kerülnek a legtöbbet adózók kategóriájába, megtagadta a képviselőtestületi tagság jogát, három okkal indokolta. E virilista rendszerben valójában nem képződhet pénzarisztokrácia, azaz a választójogot nemcsak a gazdagok gyakorolják, hiszen a kvalifikáló adómennyiség a tervezet szerint oly csekély, hogy Pest adózói közül — ha 1200 képviselőt választanak — legalább minden tizenkettedik képviselő lesz. Másrészt még így is inkább attól lehet tartani, hogy a képviselők viszonylag nagy száma miatt — a tervezet ugyanis Pestnek legtöbbet: 1200, Rusztnak, Libetbányának, Bélabányának és Zólyomnak legkevesebbet: 60—60 főt irányzott elő — több városban olyanok kerülnek a képviselőtestületbe, akik „szegényebbek lesznek", hogysem a képviselőket illető jogok gyakorlására „elég biztosítékot nyújtanának". Azután: a legtöbbet adózók képviselősége „kevésbé veszélyezteti a nemzetiséget", mintha a képviselők többsége „az alsóbb osztályokból kerülne", hiszen „városaink nagyobb részében idegen ajkú a népesség". íme, a konzervatív nacionalizmus, amely a liberális kihívásra ugyancsak a nemzet érdekével érvel, ám de a mélyebbre ható reform ellen! Végül az utolsó — nem minden politikai előrelátást nélkülöző — adu: „A választási alapokat szélesíteni mindig lehet, ha azt a törvényhozás