Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

6. A büntetőeljárás tervezete és harc a tervezet körül

és annyiban polgári, hogy a jogképességet vagyoni feltétélhez köti, de meszsze marad a kor követelményeitől, mert a polgárságnak csupán leggazdagabb, leginkább prosperáló, ezért további változtatásokra legkevésbé hajlamos, vékony kasztját tervezi a büntetőhatalom részesévé tenni. A nemesi konzervatívizmus e módon végsősoron önmagát óhajtja oltalmazni: elképzelésében ösztönösen is birtok és tőke összefogásának, születési és pénzarisztokrácia egyfajta érdekközösségének koncepciója csírázik a társadalom nagy többségével szemben. Mindezt a liberálisok elfogadhatatlannak ítélték. Ők a városi népesség szélesebb körét szándékoztak a büntetőhatalom gyakorlásába valamilyen formában bevonni. Ezen túlmenően aggasztotta őket az a kilátás, hogy a városrendezéskor az általános politikai jogok kiterjesztéséhez a Választmány végzése válhat normává, azaz tanács- és követválasztó joggal csupán ugyanezen rétegeket ruházza fel a diéta. Márpedig ez végzetes csapás lehet a haladás ügyére: a városokból oly társadalmi erőknek biztosíthat országgyűlési képviseletet és voksjogot, amelyek támogatás helyett keresztezik a nemesi liberálisok társadalomátalakító terveit. Ráadásul Deákék épp a városokban szándékoztak a jogkiterjesztés tekintetében oly viszonyokat teremteni, amelyek a megye társadalmi bázisának és összetételének átalakításához is hivatkozási alapul és például szolgálhatnak. Elképzeléseiket és várakozásukat most csőddel fenyegette Zsedényiéknek a konzervatívok által felkarolt javaslata. A városok valamennyi lakóját persze ők sem óhajtották oly joggal felruházni, amely befolyást enged nékik az igazságszolgáltatásba, de tudták azt is, hogy ilyen törekvést eleve bukásra kárhoztatna a nemesi többség ellenállása. Ezért nem a bíróválasztó és bíráskodási jog általánossá tételéért, hanem azért vették fel a harcot, hogy e jogot több városlakó kapja meg, mint amennyit a tervezet és a konzervatívok kívánatosnak tartanak. , Ennek megfelelően, hangsúlyozva, hogy „nemcsak a leggazdagabbak, hanem, s talán méginkább a mérsékelt vagyonnal bírók nyújtván a jog és rend fenntartására biztosítékot"', úgy látták: ésszerű lenne a képviselőtestületi tagságot részben mérsékelt vagyoni cenzushoz kötni, részben e tagságra a város minden értelmiségi lakosát képesnek nyilvánítani. Rámutattak arra, hogy ha a képviselőtestületbe csupán a legtöbbet adózók kerülhetnek, akkor — mivel a testület tagjainak száma meghatározott — a már tagokká váltak önhibájuk és vétek nélkül kieshetnek a testületből, ha a városba náluk gazdagabbak telepednek. Továbbá: ha a képviselőtestületet a legvagyonosabbak alkotják, akkor e testület, mivel „a veszedelmes pénzarisztokratia legtöbb városainkban nem csekély, részben idegen", „a nemzetiséget veszélyeztető elemekből" alakul. Egyidejűleg hivatkoztak arra a nehézségre, hogy mindenütt alkalmazható cenzus megszabása — mivel a városokban a helyi és adóviszonyok különböznek, ebből következően egyesek adóznak, mások viszont nem — szinte lehetetlen, ráadásul a képességet a jövedelem bevallásának ingatagsága miatt bajos igazságosan megállapítani. Számot vetettek viszont vele, hogy a konzervatívok — a megyei viszonyokra hivatkozva — a városi bíró választó jog széleskörű kiterjesztésével oly érvet szegeznek szembe, amely szerint nagy tömeg egyidejű szavaztatása a rend megbomlásának kockázatát hordja magában, és könnyen anarchiára vezet. Ennek elkerülése végett kétlépcsős bíróválasztási rendszert javasoltak