Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

6. A büntetőeljárás tervezete és harc a tervezet körül

lenségéhez igazodó mértékben kívánta az igazságszolgáltatás menetében befolyáshoz juttatni. Elképzelése szerint megyei békebíró elvileg a felnőtt férfilakosságnak még zöme lehetett; perbefogó bírói funkciót már csak magas vagyoni cenzus mellett engedett volna betölteni, vizsgálószéki, továbbá ítélőszéki tagsághoz viszont a vagyoni cenzuson kívül törvénytudást, azaz iskolai végzettséget is kötelezően írt elő. A tényleges igazságszolgáltató hatalmat tehát gyakorlatilag már az alsófokú bírói fórumok lényegesebbjeiben a kiváltságoltak kezén hagyta aktív és — mivel a bírák választását a megyegyűlésre, illetőleg a képviselőtestületi polgárgyűlésekre bízta — passzív értelemben egyaránt, noha a megyékben a cenzussal rendelkezők közül elvben „polgári állapotra tekintett nélkül" bárkit bíróvá lehetett választani. E tényen az sem változtat, hogy a cenzus bevezetésével egyszersmind az alsóbb nemesi rétegeket is kirekesztette a vizsgálószéki és ítélőszéki tagságra képesek közül. A városok bíróválasztó képviselőtestületeit oly módon javasolta felállítani, hogy összetételükben a leggazdagabbak túlsúlya mindenképpen érvényesüljön. A feljebbviteli törvényszékeknél bevezette a nyilvánosságot, de meghagyta az írásbeliséget. Az alsófokú fórumok bírói tisztségeit még választás, a felsőbbekét továbbra is kivétel nélkül kinevezés útján indítványozta betölteni. A négy kiemelt főbűnt: a felségsértést, a hűtlenséget, a pénzhamisítást és a diétái mentelmi jog sérelmét — a jelek szerint az ókonzervatívok és a kormány nyomására — kivonta a törvényhatósági bíróságok hatásköréből, és megítélésüket eleve kinevezett, tehát a kormányhatalomtól függő bíróságok feladatává tette. Az igazság feltárásának és az ártatlan oltalmazásának biztosításában, bármekkora fordulatot is jelentett a feudális gyakorlathoz képest, nem — illetőleg nem maximálisan — merítette ki az alkalmazható garanciák összességét. A liberálisok nem tettek le arról a szándékukról, hogy az esküdtszék elve alapján különvéleményt nyújtanak be a büntetőeljárás tervezetének egésze ellen. De teljességgel bizonytalan volt, hogy az operátumról döntő diéta nekik ad-e majd igazat. Ezért jutottak már menetközben közmegegyezéssel arra az elhatározásra, hogy megkísérlik kiküszöböltetni — mindenek előtt az elvi kérdések felett döntő plénumon már egyszer megbukott javaslataik ismétlésével — Zsedényiék munkálatának legfőbb visszásságait, nehogy azt jelen fogyatékosságaival emelje törvényerőre az országgyűlés. De még a vártnál is konokabb ellenállásba ütköztek. Meglepetésükre az elnöklő Majláth, akit meglehetősen hajlékony és erélytelen politikusnak tartott a közvélemény, páratlan energiát fejtett ki hol az elaborátum mellett, hol annak retrográd irányú megváltoztatásáért. Ugyanaz a Majláth, akinek tanácskozásvezető stílusát 1842 elején még Pulszky is pártatlannak minősítette Mittermayer előtt, most — a liberálisok gyanúja szerint: a kormány sugallatára — szinte karmesterként vezényelte a konzervatívokat saját álláspontja mellé. Űgy tűnik: a kormány konzervatív támogatói a munkálatban oly maximumot láttak, amelynél a büntetőeljárás modernizálásában messzebbre menni egy lépéssel sem szabad, sőt annak túl merész újításai is lefaragandók. Egy-két érdektelen módosítást kivéve és egyetlen lényeges kérdést leszámítva ugyanis Majláth véleménye mögé sorakoztak, és rendre leszavazták nemcsak a liberálisok kiegészítő változtató indítványait, amelyek zömét Deák terjesztette be, de a tervezet egy lényeges eszméjét is.