Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

1. A büntető-javítórendszeren dolgozó Országos Választmány kiküldetése és összetétele

különösen pedig az akkori kormány által indított politikai perektől ösztönözve, amelyeknek mások mellett Wesselényi és Kossuth is áldozatul esett, több megye 1839-ben utasításul adta követeinek, hogy a diétán egységes és modern büntetőkódexet szorgalmazzanak. Az országgyűlés Lónyay Gábor indítványára, ám Deák Ferenc szellemében fogant feliratfal arra hivatkozva, hogy a magyarországi börtönök, valamint a rabkezelés sokfélesége, továbbá az egyazon bűn eltérő megítélése miatt a büntetőeljárásban szinte lehetetlen az igazság alkalmazása, választmány kiküldését kérte az uralkodótól, amelynek rendszeres büntetőtörvénykönyv kimunkálása, illetőleg az 1827-i igazságszolgáltatási munkálat átdolgozása és megfelelő börtönrendszerhez igazítása lenne a feladata. A felirat nyomán született 1840: V. törvénycikk valóban kirendelte a Választmányt, de nem a büntetőtörvénykönyv „rendszeres kidolgozására", hanem csak oly céllal, hogy a legközelebbi diéta számára egyrészt a külföldi tapasztalatok alapján készítsen tervet célszerű büntető- és javító börtönrendszerre, a szükséges fogházak számának megszabására, igazgatásuk és fenntartásuk költségeire, valamint az igényelt pénzösszeg fedezésének forrásaira, másrészt tegyen javaslatot az 1827-ben kiküldött választmány munkálatának „tökéletesítésére". A 45 tagból álló Választmány működését a közvéleményben is sokkal nagyobb várakozás előzte meg, mint a másik két országos bizottságét. Ezt a szóban forgó kérdésnek nemcsak a közelmúlt politikai pereitől megnövelt aktualitása indokolta. A politikus rétegek tudták, hogy az igazságszolgáltatás a büntetőhatalomnak az adott társadalmi rend védelmében történő gyakorlása; rendszere — legalábbis meghatározott ágazatokban — az uralkodó, vagy vezető osztály-osztályok, illetőleg a mindenkori államhatalom érdekeire épül. A Választmányra most, bárhogy fogalmazta is meg feladatkörét a vonatkozó törvénycikk, olyan probléma eldöntése várt, amely a feudális társadalmi struktúrát alapjaiban érintette: arról kellett véleményt alkotnia, hogy a rendi különbségeken alapuló büntetőbíráskodási szisztéma egységesítése e különbségek fenntartása mellett és csupán a visszásságok lefaragásával történjék-e meg, vagyis egy feudális igazságszolgáltatási rendszert — éppen funkcionálásának hatékonyabbá tétele végett — lényegileg feudális alapon modernizáljanak-e, vagy pedig elvileg és gyakorlatilag szakítva vele, következetesen a polgári jogegyenlőség szellemében szervezzenek át. Más szóval: a jogi felépítményt a feudális alap alkalmasabb szolgálata érdekében csak tatarozzák-e, vagy pedig e felépítményt — tatarozása ürügyén — valójában az alap rombolójává változtassák. A büntetőeljárás és börtönrendszer látszólag másodrendű kérdésének jelentősége messze túlnőtt önmagán: e tárgy az új és a régi, a liberalizmus és a konzervativizmus, az egyéni, valamint a nemzeti szabadságjog és az uralkodói abszolutizmus, illetőleg kormányhatalmi önkény ütközőpontja lett: a körülötte lezajlott viták pedig haladás és maradiság összecsapásainak elsődleges színterévé tették a Választmány üléseit. A Választmány jelentősége már abban is kifejeződött, hogy az 1839-i diéta tagjai közül mindkét irányzat részéről ebbe került a legtöbb fajsúlyos egyéniség. Számszerűen a konzervatívok alkották benne a többséget. A királyi táblát, a káptalanokat és Horvátországot — 6 fővel — kizárólag konzervatívok képviselték: a 6 városi tagból egyértelműen csak a bártfai Fábry István, félig