Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

2. A liberalizmus büntetőjogi nézetei

megfelelnek. Az igazságszolgáltatás azonban a politikai hatalom egyik formája, gyakorlása pedig e hatalomnak meghatározott szférában történő érvényesítése. Azok a liberálisok tehát, akik a kiváltságos osztályok bíráskodási egyeduralmának felszámolását igényelték, valójában arra törekedtek, hogy az igazságszolgáltatás területén a népnek legalább egy része ugyancsak a hatalom birtoklója legyen. A bírói hatalom megosztása viszont a privilégiumokra épült politikai hatalom egészének rendszerén üt rést, és olyan folyamatot indít el, amelynek eredményeképpen a nép a hatalom minden válfajának gyakorlásában részesedik. A törvény előtti egyenlőségnek, az ártatlan oltalmazásának, valamint az igazságszolgáltatás oktató-nevelő funkciója érvényesítésének óhajában többé-kevésbé egység uralkodott a vezető liberálisok között. Abban a kérdésben azonban, hogy a bíráskodási jog kiterjesztésére, azaz a kiváltságosok igazságszolgáltatási monopóliumának lebontására miként, milyen ütemben és mélységig kerüljön sor, még a törzskaron belül is megoszlottak a vélemények. Ennek eldöntését nehezítette az az ellentmondás, amely a liberalizmus büntetőjogelmélete és a magyarországi tényleges társadalmi viszonyok közt létezett. A liberalizmus ugyanis arra, hogy a bíráskodás valóban az igazságot szolgáltassa, a bírói függetlenségben, más fogalmazásban a bíró személyi önállásában látta az egyik biztosítékot. Ámde az a nép. amelyet a bírói hatalom gyakorlásában bevonni szándékozott, saját soraiból mindaddig nem adhatott teljesen független bírákat, amíg az úrbériség mindenkori földesurához kötötte, és így személyileg is függő helyzetben tartotta tőle. A bíráskodási jog általános kiterjesztése tehát csupán akkor nem kockáztatja a bírói függetlenséget, ha az úrbériség ugyancsak általános megszűnésével egyidejűleg következik be. A jobbágyság közeli és általános felszabadulására viszont ekkortájt még csekély volt a remény. A dilemma feloldására vagylagosan két — ám egyaránt kompromiszszumos — út mutatkozott a liberálisok előtt: vagy engednek e vonatkozásban a bírói függetlenség követelményéből és a jobbágyrendű népet is megkísérlik a bírói hatalomban részeltetni, vagy pedig a népnek csak az úrbériségből kikerült csoportjait juttatják a bíráskodás jogához, azaz nem egyszerre, hanem fokozatosan, tehát kizárólag felszabadult néppel osztják meg a nemesség igazságszolgáltató hatalmát. És az ellenzék soraiban — különféle indítékokból — mindkét megoldásnak akadtak hívei, a zöm pedig egyelőre bizonytalankodott a kettő között. Volt az igazságszolgáltatás liberális koncepciójának egy olyan kardinális eleme is, amellyel az ellenzéki irodalom csak érintőlegesen, úgyszólván lopva foglalkozott, mert részletes taglalása elé tilalomfát állított az e kérdésre különösen érzékeny cenzúra, de amelyről — mint a reformerek egyik legkedvencebb eszméjéről — magánkörökben annál több szó esett. A liberálisok szerint a bírói hatalom nemcsak részlegesen, hanem egész kiterjedésében a nemzetet illeti, következésképpen olyan orgánumoknak, amelyek a nemzetet — mivel funkciójukat nem tőle kapták — nem képviselik és felelősségre sem vonhatók általa, nincs joguk beavatkozni az igazságszolgáltatásba. A liberalizmus az egyént az állami önkény, a nemzetet és társadalmat pedig az abszolutizmus ellen is lehetőleg oltalmazni kívánta. Ezért — követve a felvilágosodás tanait — igényelte, hogy a büntető-bíráskodás váljék függetlenné a központi végrehajtó-hatalomtól, az új büntetőrendszerrel a nemzet számolja fel azt a sziszté-