Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

8. Az operátum véglegesítése és a konzervatívok különvéleményei

E megjegyzések ellenére Mittermayer szinte áradozva üdvözölte a munkálatot. Rámutatott készítőinek széleskörű — egyszersmind hasznosított — ismereteire. Hangsúlyozta, hogy előtte egyetlen hatályos törvénykönyvet sem dolgoztak ki „akkora eredetiséggel", mint éppen a magyart, amely kellően mérlegeli a hazai viszonyokat, éppen ezért gyakorlati, azaz nehézség nélkül alkalmazható. Egyetlen törvényhozói munkában sem fedezett fel oly nagymértékű törekvést arra, „hogy a kor haladásának, az igazságosság követelményeinek és a büntetőjog legmodernebb elveinek megfelelő legyen", mint a magyar elaborátumban. Még a szándéknál is jobban méltányolta, hogy a magyar javaslat oly speciális elvekben bővelkedik, amelyek „semmi más törvénykönyvben sem találhatók meg", és amelyek a munkálatnak merészséget és nemességet kölcsönöznek. Merészséget, mert a kódex nem részletmódosítások összefoglalása, hanem meghatározott vezéreszme szerint felépített, a szabadságvesztés rendszerének megszabásával induló, kerek és egészen bevégzett mű; mert oly elveket érvényesít, amelyeket büntetőkódexek legfeljebb ritka kivételként fogadtak el, mint például a büntetés-minimum előírásának mellőzése; és végül: mert oly modern büntetőjogi gondolatokat javasol a gyakorlat mezejére vinni, amelyeknek kipróbálására az egész világon elsőként vállalkozik, mint például a kísérlet és a tett elkülönítése, valamint az előbbi fogalmi értelmezése. Nemességét viszont Mittermayer szerint az adja, hogy van bátorsága a becstelenítő büntetésnemekkel teljes egészében szakítani, azaz a büntetések egész becstelenítő rendszerét az igazságszolgáltatásból száműzni. Ezen az értendő, hogy a halál és a testi fenyítés kiiktatása mellett — a hivatalvesztés ítéletileg rögzítendő eseteit kivéve — nem ismer semmi olyan büntetést, amely a politikai és a polgári jogoknak a büntetés kiállása után is tartó megszüntetésével jár, vagy amely az elítéltet büntetése tartamára semmivel sem indokolhatóan fosztja meg valamely természetes jogától. Valóban: a kódextervezetben nem kapott helyet például a rendőri felügyelet elve, a kiszabadult rab változatlanul élhetett volna korábbi egyéni jogaival, az elítélt számára az elaborátum a fogság alatt sem tiltotta meg vagyona — persze közvetett — kezelését stb. Mindez azért volt feltűnő Mittermayernek, mert a hasonnemű jogok elvonását jelentő becstelenítő-rendszer többé-kevésbé Európa valamennyi büntetőkódexét — Szalay kifejezésével — „elcsúfította". Nem fukarkodtak a dicsérettel más külföldi szaktudósok sem, akik a tervezetnek inkább csak elveit és nem részleteit ismerhették meg Mittermayer folyóiratából Szalay, az Augsburger Allgemeine Zeitungból pedig Henszlmann Imre és Lukács Móric tájékoztatói nyomán. Mittermayer és utána induló kollegái azonban nagyobb méltánylatban részesítették a munkálatot, mint amekkora ténylegesen megillette. A német tudóst két körülmény vitte a kelleténél kedvezőbb ítéletalkotásra. Elfogulttá tette, hogy az érvényesítés igényével e kódex vette át legelsőnek néhány kedvenc eszméjét; ugyanakkor távolról sem ismerte eléggé a magyarországi körülményeket, illetőleg azok jellegét, és ezért a hazai viszonyokhoz kötődésben megmutatkozó „eredetiséget" oly pontokon is haladónak tekintette benne, ahol pedig az igazi haladást éppen e kötődés felszámolása jelentette volna. Mert a kódex — minden érdeme és progresszív elemei-tartalmai ellenére — a liberalizmus tükrében egy sor kívánnivalót ha-