Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

7. A bűnök-büntetések kodifikálása Deák alválasztmányában és módosítása a plénumon

lom, mind a törvényhatóságok döntései a politika területéhez tartoznak, jellegüket tekintve tehát közjogi kérdések, márpedig a közjog nem vihető át a büntetőtörvény körébe, a liberálisoknak ezen okoskodás fonákságáról senkit sem sikerült meggyőzniük a másik tábor követői közül. Deák ismét csak annak bizonygatásával próbálkozhatott, hogy a felelősség elve, amely a hatóságokat és egyéneket a törvénnyel, a hatalmi közegeket, így a kormányszerveket, a nemzettel szemben kötelezi, nem a liberálisok találmánya, hiszen előzményei a korábbi magyar törvényekben már fellelhetők; helyrehozhatatlan mulasztás terhelné tehát a nemzetet, ha ennek büntetőjogi konzekvenciáiról az első egységes büntetőkódex megalkotásakor elfeledkeznék. A konzervatívok azonban sántítónak találták Deák történeti hivatkozásait, és nem alaptalanul. Az általa citált törvények sem egyenként, sem összességükben nem terjedtek oly messzire, hogy a kifogásolt paragrafusokat azok puszta ismétlésének vagy összegezésének lehetett volna tekinteni. Bennük sokkal többről: a polgári alkotmányosság alapjainak lefektetéséről volt szó az igazságszolgáltatás területén. Ez azonban Majláthéknak nem kellett: a plénum — ismét 21:16 arányban — úgy határozott, hogy a kódexnek mind a törvénytelen adóztatás- újoncozásnak, mind az alkotmányellenes királyi parancs támogatásának büntetésével szükségtelen foglalkoznia, azaz mindkét vonatkozó paragrafus kihagyandó belőle. A liberálisokat leverte, hogy a konzervatív többség kidöntötte tervezetük két olyan pillérét, amelyet éppen a kormányhatalommal szemben szántak az alkotmányosság legfőbb biztosítékának. Mert a plénum végzése valóban szabadon hagyta azt az utat a központi hatalom abszolutista törekvései előtt, amelyet Deákék a kódex-szel egyenesen eltorlaszolni akartak. A konzervatívok pedig döntő győzelmük után is folytatták az alválasztmány munkálatainak meggyomlálását. Legközelebbi lépésként azt a pontot vették célba, amely az uralkodó személye ellen irányuló sértésekkel foglalkozott. Szerencsy, a királyi személynök, azt kívánta, hogy a különleges büntetőjogi védelmet e vonatkozásban a királyi család tagjaira, továbbá a trónörökösre is terjesszék ki. Igényét azonban Deák ügyes taktikával el tudta hárítani. Hivatkozott rá, hogy a törvényekben sehol nincs nyoma a családtagok, vagy a trónörökös személyi kiemelésének; ilyen újítás nem is indokolható, és attól is tartani lehet, hogy e javaslatot nem minden megye tenné magáévá; akkor pedig elfogadása a diétán csak kellemetlen súrlódásokat és éppen az érintettek számára nemkívánatos vitákat idézne elő; sőt ürügyet adna rá, hogy később még a hercegek és grófok is külön védelmet követeljenek maguknak. Hasztalan kísérelte meg Szerencsy azt is, hogy a kódex tágítsa a király személyes megsértésének minősülő esetek körét, azaz bűncselekményként regisztráljon minden oly sértő megnyilatkozást, amely akárcsak egyetlen más, de idegen személy előtt hangzik el, vagy amely közvetett ugyan, de félreérthetetlenül őfelsége ellen irányul. A liberálisok azon érveivel szemben, hogy a már megtárgyalt büntetőeljárás szerint más bizonyítékok hiányában egyetlen tanú vallomása elégtelen a bűncselekmény igazolására, a közvetett sértés pedig értelmezhetőségének sokfélesége miatt nem sértés, nem tudtak mit felhozni. Egy lényeges ponton mégis sikerült a paragrafust retrográd irányban megváltoztatniuk. Az alválasztmány az uralkodó személyének megsértését oly bűnnek nyilvánította, amely már egy év után elévül, azaz nem büntethető. Maj-