Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 12. (Zalaegerszeg, 1979)
Petánovics Katalin: „Mesterkedő" takácsok
minőségű. 12 A fonalat rokkán fonták meg. A fonás ideje a késő ősz és a tél volt, amikor a mezőgazdasági munkák már befejeződtek. 13 Helyenként azt mondták a fonás ütemére: „Katalin naptyára szála kerül a fájjára", azaz november első felében megkezdték a kóc fonását. Katalinra végezniük kellett vele, hogy sorra kerülhessen a szála. Azért igyekeztek a fonással, hogy a kész fonal „érjen még fagyot". Azt tartották, hogy a „jégen puhult fonál nem drótos, könnyebb szőni, jobban lapul, vagyis tömörebb, egyenletesebb vászon kerül ki belőle. A nők reggeltől éjfélig fontak, ahogy házkörüli munkájuk engedte. Oly általános volt a fonás, hogy még az éjjeliőr is versébe foglalta: „Éjfél után óra kettő/ Pintér Györgyné kejjen ke fő!/ Pörgesse ke a rokkáját". Mezítláb, vagy harisnyában fontak, mert lábbeliben nem lehetett olyan kiegyensúlyozott pörgésszámot biztosítani, amely egyenletes fonalat eredményezett volna. Ezért szokta mondani a legény a lánynak, amikor a leány kikísérte a kiskapuhoz: „Aj j a csizmámra mer megfázó!" A fonáshoz igen nagy gyakorlat kellett. A takácsok szinte falvanként meg tudták mondani, hogy ott milyen minőségű fonalat fonnak. A nők legnagyobb szégyene közé számított, ha a takács nem fogadta el, vagy levágta a szövőszékből a fonalukat, mert nem lehetett megszőni. A kenderrostot mindössze két vagy három csoportra bontották, de a belőle készülő fonalnak sokkal több finomsági fokozata volt. A fonalminőség függött a fonó ügyességétől és szándékától; a rostminőségtől; a rostszál eresztésétől; a rokka fordulatszámától, mert az szabályozza a sodratszámot. Vannak „lustább és gyorsabb'' rokkák, ezért a gondos munkát végző asszonyoknak általában két, de helyenként 3 különböző gyorsaságú rokkájuk volt — s ezeken különböző vastagságú fonalat tudtak előállítani. A jó fonal: megközelítően egyenlő vastag, egyenlő sodratszámú, sima felületű. A rossz fonal: porcos, vagyis túlsodrott, göbös, a takácsok nem szerették, mert visszarúgta a bordát. Ugyanígy haragudtak a sodratlan, szőrös fonalra is. A szőröket még a takácskenő sem fogta le, s kézzel kellett lecsipegetniük, ha azt akarták, hogy „valamirevaló vászon kerüljön ki a kezük alól". A kenderfonal finomságának mértékét számokkal jelölték. Eszerint volt 16 —14—12—10—8—6-os fonál. Minél vékonyabb a fonál, annál magasabb értékű a finomsági száma, annál vékonyabb és erősebb vásznat ad. A 16-os fonal készítése oly nagy mesterségbeli tudást igényelt, olyan „finom kéz köllött hozzá", hogy csak kevesen tudták előállítani. Ezért a finom vásznakat leggyakrabban 2 A Bakonyban a kócot helyenként csöpüként is emlegetik. A rostfésűt gerebennek nevezik, a vele való munkát hol gyaratásnak, hol gerebenyezésnek mondják. A teljesség kedvéért megemlítem hogy a szála, szösszé, kócca névvel jelölt 3 rostcsoporton kívül még csináltak csoportot olyankor, ha erős lepedőket esetleg zsákokat akartak szövetni, és nem akartak évekig várni, amíg a kócból összejön annyi fonál, hogy érdemes takácshoz vinni. Ezt az új minőségi csoportot külön névvel nem nevezik. Azt mondják: „tilolás után nem gyaratunk, hanem a kenderrostot főtépjük babákba (ezt kötik a rokkafára) és rögtön fonjuk." Ebből lett az igazán erős vászon, mert benne volt a java is, meg a gyengébbje is. Még egy rostválogatást végeztek a cérnafonálhoz úgy, hogy a szála rostból kiválogatták a különösen szép hosszú szálakat ezeket még kezük között megdörzsölték, és mégegyszer meggerebenezték. 3 Szolnoky Lajos, 1950. 36. o. Arról ír, hogy igaz, a vászon tulajdonképpen igen sokba került, ha a ráfordított energiát és időt számba vesszük. Ennek ellenére a téli „tétlen" hónapokban mégig hozott valamelyes gazdasági eredményt.
