Vaska Miklós: Paraszti gazdálkodás Nován a két világháború között - Zalai Gyűjtemény 11. (Zalaegerszeg, 1979)
A nagybirtok gazdálkodása
(1 méter széles és 2—3 méter hosszú ág fák 8—10 centiméter átmérőjű) nyolc— tíz napszámért adtak oda. A napszám leszolgálásában gyerekek is részt vehettek. Ágfára főleg azoknak volt szükségük, akik maguk égettették ki házuk elkészítéséhez a téglát. Téglaégetéshez nagyon sok vékony fa szükséges, ha jó téglát akarnak. Hasábból egyszerűbben meg tudták volna oldani, de ahhoz nehezen lehetett hozzájutni, és drágábba is került. Télen munkaalkalmat jelentett a fakitermelés sok szegény parasztnak. A cselédek nem járhattak el lekötöttségük miatt. Ök, ha volt szabad idejük, vagy esett az eső, azt söprűkötésre használhatták fel az istállókban, vagy gabonaforgatásra a magtárban. A részért történő fakitermelés a háború befejezése után fokozatosan megszűnt. Az olaj. szén, gázfűtés egyre jobban kiszorítja a fát. Amennyire szükségük van a családoknak, azt pénzért megveszik. A grófi birtok nem tudta kielégíteni a nincstelenek munkaigényét. Dolgozni az, uradalomban csak időszakosan lehetett. Harmados kukoricák, répák kapálása, rétkaszálás, aratási munkák, télen favágás, ez volt a választék. De nem mindenkinek! 1919 után jónéhány család (Gál Károly, Gál József, Gál János stb.) semmilyen munkát nem kapott, mert „felforgató tevékenységet" folytatott. A községben levő munkaerőfelesleg így kénytelen volt máshova leszerződni. Erről a későbbiek során még lesz szó. Nagyobb munkástömegeket az aratás idején igényelt a gazdaság. Ezeket az úgynevezett „bandagazdák" toborozták. A novai grófnak 24 pár aratóra volt évente szüksége. A munkacsapathoz, vagy bandához 2 kaszás, 1 kötélvető, 2 marokszedő, 1 kötöző tartozott. A hat személy közül lényegében 3 kaszás volt, mort a kötöző szintén kaszált. A kaszások közül egyik mindig „pihent", már amennyiben a kötözést pihenésnek lehet nevezni. Ezeket az aratókat „képes" aratóknak hívták, mert ezek csak gabonát arattak, „kepékbe" rakták, segítettek a behordásban, és a ,,kuszát" (elhullott kalászok) szedték össze a tarlókon. Bérük minden tizenegyedik q volt. Teljes ellátásban részesültek, „lakásuk" Imre-majorban volt. Az istálló és a magtár padlását használták eleinte alvásra, férfiak nők vegyesen. Általában családok szerződtek, ezért a közös együttlét nő és férfi között megszokott volt. Mivel a többiek is családosak voltak, nem botránkoztak meg azon, ha este az asszony urához bújt, vagy reggel mellőle kelt fel. Az egyedülálló lányok igyekeztek valamelyik család asszonyához csatlakozni, és mellette aludni. A gróf 1932-ben az istálló végébe építtetett konyhaszerűséget, meg két nagyobb helyet fapriccsekkel. és a vidéki aratók ott éjszakázhattak. A helybeliek este vacsora után hazamehettek. A vacsorát, ebédet, ha messze dolgoztak, kivitték a mezőre. Amikor valamilyen okból kifolyólag nem dolgoztak (esett az eső, nedves volt a gabona) szálláshelyükön hosszú asztalok és padok mellett ehettek. Egy 1935. február 23-án Pál János bandagazda és 25 társa által aláírt szerződésből néhány idézet: „Élelmezésre kapnak az egész időre fejenként 30 kg búzát, 45 kg rozsot, 1 és J A. kg sót, 3 kg babot, 1 és Ví kg zsírt, 1 liter ecetet, 15 kg burgonyát, 2 kg húst, 4 liter tejet, összesen kapnak 200 liter bort... az aratást 24 nap alatt kötelesek elvégezni. . . ha a gazdaság kapálásra, vagy krumpli és kukorica szedésére, vagy más gyalogmunkára használja fel őket, napszámot kapnak, férfiak
