Kotnyek István: Alsófokú oktatás Zala megyében 1918-ig - Zalai Gyűjtemény 9. (Zalaegerszeg, 1978)
VIII. TANÍTÓKÉPZÉS és TOVÁBBKÉPZÉS
Odalettek volna a rózsafűzérek. Ettől az elemi csapástól azonban megmentette Kukutyint a józan kritikája. A negyedik próbás aztán elkezd nyargalászni a billentyűkön, szök-rúg a lábaival is; az orgona visít, jajgat, mint mikor az inasok hajába belemarkol a majstram. Szinte kéri a kegyelmet, de hát könyörtelen az illető, megropogtatja a legkisebb porczikáját is. Rángatja, taszigálja a regisztereket, produkálja a tengeri viharokat, hajuknál fogva rángatja elő Händelt, Mozartot, Bachot, Brosigot, kapkodva mondegyikből, s teremtett egy képtelen zagyvalékot és kitálalta a kukutyini füleknek. A műértő előtt java „nadrágszíj as mester" az ilyen, de hát a kukutyiniakat ámulatba ejti a takács mesterember. Hogy is ne csodálnák meg a kézzel-lábbal dolgozó mester urat? Kivált ha még a hangjával is igyekszik kiérdemelni a 400 frtot. — Jaj, de nagyon érti! Áh, ah! Meg kellene a kezét aranyozni. Még csak énekelne is valamit. No, csak ne búsuljatok, rögtön elkezdi; hanem előbb egy kicsit mászkál a létrákon. A mikor aztán a jobb keze nem talált már billentyűt, rémséges visítással elordította magát: „Esz noty szenesek vályúban". A mire „ a nap elsötétedett, a kősziklák megrepedezének, a föld megindula, a templom superlátja ketté hasada", a falakról búcsúzott a vakolat, a nép pedig mellét vervén, igyen nyilatkozik: ez az valóban, ez lesz kukutyini mester. Hát az oklevél? Minek azt vizsgálni, csak legyen, ha győri, ha pécsi, ha budai — mind egy kutya. A mint a kritika elhangzott, 62 égbekiáltó rögtön letakarodott a kórusról és mentek borral locsolgatni a tüzet. Előbb azonban megitták egymással a ,,bruder"-t a kukutyini választás emlékezetére. Aztán pedig szövetséget kötöttek, s nyomban elhatározták, hogy standé pede innen a korcsmából kérvényt intéznek a püspökhöz, hogy a törvénytelen választást semmisítse meg. Az újságíró fajtájúak pedig tudósítást, később vezérczikeket írtak lapjaiknak és meghurczolták az „Ety noty szenesek vályuban"-t. A „vályúban" pedig nem hagyta magán száradni a sarat, keményen hajigálta nekik a „kenyéririgy" titulust. Igaza volt neki; mert valóban annyi kenyéririgy ember sehol sincs, mint a tanítói pályán. Kukutyinban pedig egy ideig sok asszony nem főzött az urának jóízűt, mert nem az lett a mester, a kit ők szerettek volna; de hát ezen segített az áztatott kötél és az a közmondás: „A pénz olvasva, az asszony verve jó." Majdnem kifelejtettem, hogy a szerződés megkötése után, melynek erejénél fogva Énekes Péter Kukutyin község kántortanítójává felfogadtatván, az új mester egyenest a másik korcsmába vezette választóit, csapra üttetvén nekik egy akó jó bicskanyitót. Hojje! Még a mester úr is beköltözött és fölfeküdt az asztal alá a földre. Az emberei csak másnapra kelve dülöngéztek haza, támogatván egymást, a mint illik. — Adja Isten, komám uram, hogy esztendő ezkorra esmeg ilyen jól mulassunk, — kéredzett ki az egyik tántorgó atyafiból a gondolat. — Adjék, adjék komám! Hiszen csak egy próbaévre válsztottuk ám! Ez se hal meg nálunk, a mint hogy még egy mesteren kívül — tudja, a kit agyonvertünk — több még nem fekszik a kukutyini temetőben.
