Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 8. (Zalaegerszeg, 1978)

Müller Veronika: A zalai végek mindennapi problémái a XVII. század első felében

menyes módszereik közé tartozott az ellenség megtévesztése. Arról viszont nincs tudomásunk, hogy sor került-e a javasolt akcióra. Valószínűleg nem, az engedély megadása hiányában, mint ez gyakorta előfordult. A magyarok által okozott károkat nem érdemes számszerűségében vizsgálni, ugyanis a számok magukban nem adnak reális képet ellentétben a magyar gravaminák megközelítően reálisnak mondható értékével. Ennek az a magyarázata, hogy míg a várkapitányoknak évente, de két-három évenként legalább jelenteniük kellett a főkapitánynak vagy a vicegenerálisnak az őket ért károsodást, és emiatt a magyarokat ért veszteségek a források alapján megfoghatóak, addig a törököknél ugyanez — legalábbis az eddigi forrásokban — nem található meg; a magyar tájékoztatások alaoján viszont hiába számolnánk, mert a török veszteségeket rendszerint a „néhány", a „sok", a „kevés", a „számos" jelzőkkel tömörítik — pontosabbat a levélírók sem tudván. Inkább magukat az eseményeket, mint a számokat véve figyelembe, azért megállapítható, hogy a törököket is jelentős — bár a magyarokénál jóval kisebb — károk érték. Ők azonban könnyebben pótolták hiányaikat, mert Kanizsa erős vár volt, megfelelő létszámmal és gyakran érkeztek a várba kiegészítésül „feles" csapatok egy-egy nagyobb kirajzás, előkészület előtt. — A vizsgált időszakban a törökök számára a legnagyobb pusztítást az 1645—50-es évek pestisjárványa okozta, amely a magyarok sorait is tizedelte váranként más-más mértékben (pl. Egerszeget alig).

57 1656-ban írja Kerpacsics István, ,.[...] immár kétezerszáz [ti. kanizsai török] halt meg az mint beszélik!...]"

58 Egyébiránt a magyarok sikereit, illetőleg a cselekmények gyakoriságát fékezte, hogy tekintettel a fegyverszünetre és az e tekintetben megnyilvánuló központi irányításra (amely a várőrség ellátásával, a vár restaurálásával való törődés vonatkozásában jóval kevésbé nyilvánult meg), az együttes támadások előtt szinte mindig engedélyt kellett kérni a Kanizsa körüli végek főkapitányától (az adott korban Batthyány Ádámtól),

59 és így a hosszas előkészületek, illetőleg az engedély gyakori meg nem adása miatt sokszor csak későn — amikor a török már tudomást szerzett szándékukról — vagy egyáltalán nem került sor támadásra. Ezzel magyarázható, hogy a levelek tanúsága szerint összehasonlíthatatlanul többször esik szó támadási szándékról, lehetőségről, mint végrehajtott cselekvésről. — Mindehhez hozzájárult az a szomorú — már említett tény —, hogy mivel a várakkal való központi törődés éppen a XVII. században erőteljesen csökkent, a felszereltség hiányosságai, a kis létszámok és legfőképpen a fizetetlenség miatt a végbeli fegyelem lazult, ami mindenekelőtt azt jelentette, hogy a katonák elhagyták őrhelyeiket, magára hagyták a várat, kint a városban vagy faluban foglaltak maguknak házat, földet. Általános jelenség ez, amely nemcsak a már — e vonatkozásban érintett — Kiskomáromot és Pölöskét jellemezte, de a többi várra, sőt Egerszegre is a körülményekből adódó, hasonló súlyos helyzet volt jellemző: „[. ..] itt már sokszor estve csak tizen vagy tizenöten vagyunk az kapun, mikor kaput köll betenni [.. .]" (1649, Egerszeg).

60 1652-ben a tehetetlen harag szól Kerpacsics István soraiból: „[...] 57 Uo. N. 25 870. 58 Uo. N. 26 144. 59 Uo. N. 50 268. 00 Uo. N. 11 364.; N. 25 467.; 25 818.