Tanulmányok Deák Ferencről - Zalai Gyűjtemény 5. (Zalaegerszeg, 1976.)
MÁTHÉ GÁBOR: DEÁK FERENC EMLÉKÉNEK TÖRVÉNYBEIKTATÁSA (1876: III. tc.)
Az oppozíció részéről Simonyi Ernő olyan botrányt szcenírozott, ami a legnagyobb indignátiót keltette az országban — igyekezett orientálni a közvéleményt az a napilap, amelyik a javaslat előterjesztésekor egy ellenvéleményt sem feltételezett. 21 A terjedelmes beszéd vegyes fogadtatását milyen körülmények válthatták ki? Mi volt a célja az oppozíciónak? A kormány politikáját a javaslat megtorpedózásával megingatni? Deákot, mint magánembert a közéletivel tagadni? Deák egész „reformműködését" elmarasztalni, mert helyette tökéletesebbet, változás alá nem esőt nem alkotott? A választ a képviselőházi felszólalás főbb részeinek ismertetésével kíséreljük megadni. A baloldali ellenzék a közjogi program határozottabb felelevenítését célozta fellépésével. A parlamenti többségű kormánypárt javaslata ellen legfőbb érvként az oktrojjal teremtett erkölcsi lehetetlenséget hangsúlyozta. Ha a törvény auktoritásával kerül kimondásra, hogy Deák politikai működése érdem volt az országra nézve, úgy azokat akik következetes politikai ellenfelei maradtak, ugyané törvény erejével kell felelősségre vonni. Ebből következik, az indokolásban is formulázott eljárás rendkívüli jellege. S mint ilyen ez kívülesik a „törvényhozás illetékességén". Rendkívüli körülmény továbbá, hogy a törvényjavaslatot benyújtó miniszterelnök hosszú éveken át ellenzője és ellenzéke volt a jelenben érdemként feltüntetett politikának. Az oppozíció az életmű elismertetésére irányuló módozatokat több ponton támadta. Felfogása volt: az érdemek kinyilatkoztatásához nem elégséges feltétel a méltatni kívánt személy szándékainak tisztasága. Az így megfogalmazott premissza hibás következtetést eredményezett: Deák „polgári erényeinek" elismerését és a politikus eredményeinek tagadását vonta maga után. Az előbbi magyarázza a párt álláspontot, a minden eddiginél nagyobb és szokatlanabb mérvű végtisztelet-adásának teljes támogatását. Az utóbbi pedig az eljárással szembeni taktika alapját képezte. Nevezetesen azt, hogy a kormánypárt volt pártvezérének deklarálva érdemeket, tulajdonképpen saját politikáját kívánja dicsőíteni, sőt szankcionálni. A kétes értékű norma erejét csak a szavazatok egyhangúsága növelné, ami nem következett be. Az országgyűlés történetében az egyetlen precedens, József nádor esetében, egészen más körülmények szülötte. Végül, a politikus pályájának értékelésében mutatkezó alapvető véleménykülönbség miatt, a megítélés csak az utókor illeti meg. A taktika érvényesítése során különösen nem vallott következetességre, az érdemek konkrét taglalásába bocsátkozás. Főként nem, mert az ellenzéki beszéd nem kívánt hatású, szembetűnő szemlélet- és stílusváltozást eredményezett. Simonyi hangvétele saját pártjában is feltűnést keltett. Mivel sem a javaslat, sem az indokolás nem tartalmazott taxatív felsorolást, Simonyi Ernő vállalkozott erre a feladatra, Deák pályájának négy szakaszát megkülönböztetve. Ezek: a) tevékenysége a pozsonyi országgyűléseken, b) mint törvényhozó és miniszter 1848—49-ben, c) az 1861-i „halhatatlan emlékű" feliratok szerzője, d) 1867-ben és azt követően vállalt szerepe. A periódusok jellemzésének — egy kivételével — általános vonása a negatív megítélés, az egyoldalú „prakticitás" keresése. Néhány esetben pedig 21 V. ö.: Magyar Polgár X. évf. 40. sz. 1876. február 19.
