Tanulmányok - Zalai Gyűjtemény 2. (Zalaegerszeg, 1974)
Szentmihályi Imre: A felsőszenterzsébeti füstösház.
Az 1768-tól folyamatosan adóösszeírásainkból tudjuk, hogy az 1750-es évek osztozásakor kialakult két Szalár kiscsaládból a megmaradt ág az 1770-es évekre ismét nagycsaláddá bővült. 1773-ban a tulajdonossal egy, 1776-ban és 1777-ben már két felnőtt — 16 éven felüli — fia, 1778-ban pedig két nagy fia és egy leánya él együtt. 1779-től 1802-ig pedig folyamatosan egy testvére is vele él, sőt 1795-ben két vele élő testvért tüntetnek fel az összeírások. Nem vitás, hogy legalább az 1770-es évektől már ismét nagycsalád élt a házban, és hogy a lakókamra ismét — vagy folyamatosan — használatban volt. 1768 után a nagycsalád anyagilag egyre erősbödik, és 1799-ben éri el a csúcspontot. 92 Időközben — egészen 1803-ig — visszaesés nincs, így 1768—1802 között semmi nagyobb építkezés nem folyhatott. A kiskamra kialakítása már jóval korábban megtörtént, de ez még korai adóösszeírás léte esetén sem lenne kimutatható építésének lényegtelen költségkihatása miatt. A szoba, és főleg a keleti épületszárny építése már jelentős munka voll, így ezeknél számíthatunk a család anyagi helyzetében megmutatkozó változásokra. Az 1802. és az azt követő 1804. évi összeírások adatai között jelentős eltérést látunk. 1802-ben még csak egy, módos Szalár család szerepel. Adám a családfő, akivel — mint említettük, 1779 óta — együtt él a testvére. 1804ben már két önálló Szalár családot sorolnak fel: Ádám és Mihály családját, az eddigi egy helyett két lakóházzal. Az 1802. évi birtokon megosztoztak: az állatállományt és a földterületet megfelezték, a szőlőterületnél pedig '-/3— lett a részarány. 1803-ban tehát a nagycsaládban osztozás történt, és az — hahasonlóan az 1750-es évekhez — ismét két ágra oszlott. Az osztozásnál Mihály maradt a régi (16. sz.) házban, Ádám pedig új gazdaságot alapított és házat ll7. sz.) épített. A két testvér osztozása — hasonlóan az 1750 körüli osztozáshoz, de eltérően az 1864. és az 1912. évi örökléstől — nem az idős tulajdonos (nagycsaládfő vagy özvegye) halála után, hanem az addig névleg egyedül tulajdonos testvér életében történt. A nagycsalád osztozkodó két ágának egyenlő arányban volt jussa minden ingó és ingatlan vagyonra. Az osztozás utáni, 1804. évi helyzet ezt jól tükrözi. Ez a juss természetesen a régi nagycsaládi házra is kiterjedt. Miután semmi nyoma, hogy Ádám házrészét Mihály megváltotta volna, csak arra következtethetünk, hogy ekkor — a kialakult gyakorlatnak megfelelőéi: — a házon is természetben megosztoztak, vagyis Ádám a régi háznak az őt megillető kb. fele részét elbontotta. Ilyen esetekben — mint már láttuk — a bontás a gazdasági épületrészekre terjedt ki, a lakórészt nem érintette. A házban visszamaradt kis92 3 ló, 4 ökör stb. 1798-ról 1799-re a bevetett szántóterület V 3-ával, vagyis 2 holddal (4-ről 6 holdra) emelkedett. — Ez a „jólét" persze nagyon viszonylagos, két okból is. Egyrészt maga a falu — gyenge termőtalajával — szegény község volt. A család 1799-i „módos" volta legfeljebb a falun belül lehet érvényes, de semmiképpen a kedvezőbb adottságú falvakkal szemben, ahol az ilyen anyagi helyzetű család talán a szegények közé számított volna. Másrészt további kutatást érdemlő kérdés, hogy a nagycsaládi forma és vagyon ténylegesen mit jelentett a benne élő kiscsaládok számára. A nagycsalád nagyobb munkaereje pozitív, magas lélekszáma viszont negatív irányban hatott ki a benne élők életkörülményeire.
