Foki Ibolya: Zalaegerszeg 1850-1860. - A város igazgatási szervezete és tisztviselői az abszolutizmus idején - Zalaegerszegi Füzetek 6. (Zalaegerszeg, 2000)
A definitívum 1853–1860 - Változó idők
fizetését és feladatkörét. Még a szolgaszemélyzet feletti rendelkezés eddig érintetlenül hagyott jogát is megvonta a várostól. Ebben a szituációban a községtanács természetesen nem vált alkalmassá a rá kiosztott szerep eljátszására. Alkalmazkodnia azonban kellett. Ezért a tisztviselői állásokra tett javaslatok esetében némi kompromisszum tükröződik, mivel a megye elképzeléseit is figyelembe vette. Annál következetesebben harcolt viszont a város alapvető érdekeit szolgáló szállásmesteri állás rendszeresítéséért. Erélyes fellépése, a felettes hatóságoktól való elhatárolódási törekvése, az önálló véleményformálásra való igénye az 1850-es évek vége felé egyre inkább fokozódott. Az árvabizottmány felállítása alkalmával már nyíltan megfogalmazta önigazgatásra vonatkozó követeléseit. A városi rendtartás melletti állásfoglalásába pedig a községi igazgatás eddigi rendszerének kritikáját is belefoglalta. Minél inkább érződtek a küszöbön álló változások előjelei, annál inkább próbálta a községtanács kezébe venni a város ügyeinek önálló irányítását. Bizonyára nem véletlen, hogy az önkormányzati szervezkedést előkészítő megyei tanácskozásra a város lakossága a községtanács tagjait választotta meg küldötteknek. A pár személyes tisztikar, tagjainak összetétele és főként a szakmai szempontok előtérbe kerülése miatt, ekkor már lényegében politikailag semlegesnek mondható. Bár az egyes tisztviselőkről adott jellemzésekben a politikai megbízhatóságra vonatkozó adatok még szerepelnek, alkalmazásukat illetően ez a szempont az évtized végére háttérbe szorult. Az 1850-es évek első felében erre sokkal több figyelmet fordítottak, az átszervezést követően pedig inkább a képzettség, a tudás, a nyelvismeret és nem utolsósorban a helyi közösséggel való kapcsolat minősége számított. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a tisztikar és a községtanács az utolsó években teljes mértékben össze tudta hangolni munkáját. Úgy tűnik, hogy az együttműködést semmiféle politikai vagy más jellegű nézeteltérés nem zavarta meg. Ami zavaró volt mindvégig és mindkét testület számára, az a járási fennhatóság. Ennek terhességét maga a megyefőnök is elismerte. Az önálló akarat érvényesítést, a rendelkezésre álló rendkívül szűk mozgástér kihasználását nem egy esetben a város fölött gyámkodó szolgabíró személye gátolta. Felügyeleti joga, amelytől tárgyalt korszakunkban nem sikerült megszabadulni, azt bizonyítja, hogy a kormányzati rendszer nem tartotta alkalmasnak a zalai megyeszékhelyhez hasonló mezővárosokat saját ügyeik önálló intézésére. Az állam a szol163
