Baranyai György et al. (szerk.): 1848/49. zalai eseménytörténete - Zalai Tükör 1974/1. (Zalaegerszeg, 1974)
Kerecsényi Edit: A szabadságharc kora a Zalakomár környéki nép emlékezetében
emberek voltak... Az illérek úgy lettek otthonról elcsalva, hogy itt övék lesz minden. Ezért hát a házakat is kiosztották maguk között és mondogatták: „Magyarország kicsiny ország, esztendőre reánk osszák.” Mert így mondták nekik... * De községeinkben azért nagyobb bajokat nem csináltak, mert csak átmeneti vonulók voltak. Inkább csak ijesztgették a magyarokat, hogy féljenek. Nem is gyújtogattak, csak rémisztgették a népet, hogy: „ölöm a magyart, ölöm a magyart’’ mondogatták... Aztán mikor mentek tovább, összefogdosták a férfiakat ökröstül, hogy vigyék a szekéren a podgyászukat. Mert olyan élelemfélét igen sokat elvittek. Apámnak is el kellett menni. De Marcalinál igen jó fortéllyal cselt csinált, mert igen jött volna már haza. Jó hátul volt a kocsisorban, amikor Marcalinál igen megfelelő helyre érkeztek. Ott vigyázva, hogy senki észre ne vegye, kiütötte a kocsi kerekét, mert akkoriban még fatengelyes kocsik voltak. Aztán amikor odamentek az illérek, mutogatta, hogy milyen szerencsétlenség esett meg vele. Aztán, míg a többiek továbbmentek, a szekeret félrehúzták, néhány illér meg elment, hogy majd hoznak új szekeret. Alig várta, hogy egyet se lásson többet, kifogta az ökröket, a szekeret a minden egyébbel otthagyta és végig a Somogyszélen át hajtotta az ökreit, míg a határba nem ért. De nem mert hazajönni, mert nem ismerte az itthoni állapotokat. Hanem üzentet, hogy hozzanak enni-innivalót, mert nem mert sehova sem bemenni. Addig is inkább vadalmával, meg vadkörtével élt. Mikor idáig elértek az illérek, ezen az utcán akartak Zalaapátinak meg Keszthelynek menni tovább. De mikor felmentek a templomtoronyba nézge- lődni, látták, hogy Kisrada meg Nagyrada berkeiben huszárok leskelődnek és várják az ellenséget. Ezért aztán nem mertek arra menni, hanem Kiskomárom felé mentek. Azután is több akadályok voltak községenként, de azért csak elértek a Velencei tóhoz, amibe aztán belezavarták őket. Ott igen-igen sok otthagyta az életét. Jellasics volt a vezérük. Akiknek sikerült megmenekülni, azok szanaszéjjel jöttek szórványosan, de igen sokat közülük a nép is elemésztett... Ha hármat, vagy hetet láttak együtt, tudták, hogy ez illér... Sokakat elemésztettek különösen a pásztoremberek, meg akik a szőlőkben voltak. Különösen, aki volt olyan bátor bácsi — mint a szomszédunk, az igen merész ember volt — aki nem hagyta, hogy a szőlőjét megprédálják és ezért bántotta a botjával az illért. De elfogták és magukkal akarták vinni Pest felé... Volt azonban egy igen okos ember a faluban, Farkas György plébános, aki aztán elment az érdekében a kiskomáromi Nagypajtai-réten táborozó horvát vezetőséghez. Az ő kérésére aztán szabadon bocsátották, visszamehetett a faluba. Pedig az' az ember református volt, a plébános meg katolikus és mégis kiszabadította. Hát azért egy igen rendes ember volt... Hát mikor szökdöstek az illérek hazafelé, rátalált a szomszédunk, mikor vargányúszott az illérre (akit megvert), hát az nagyon megijedt, de a szomszéd bácsi azt mondta, hogy jótett helyébe jót várj... és adott neki nyúlhúst, meg pogácsát. Ott feküdt aztán egy hétig a pincéjében, amíg meggy ágyúit S2h A fonóban mindig mesélgették ezeket a dolgokat. Meg kukoricamorzsolás- nál is. Szegény édesanyám akkor még kis árvalány volt, aztán az öreganyja 160
