Deák Ferenc ügyészi iratai 1824-1831 (Zalaegerszeg, 1995)

Bevezető

eredeti keresetet. A replikák (több-kevesebb allegatio és közbenszóló ítélet) után a végítéletre megérett pert a törvényszék jegyzője ismertette a törvénykező bírák előtt. Az ítéletet meghozó ülésen maga a felperes ügyész is résztvett, noha szavazati joggal itt nem rendelkezett. A törvényszék előtti eljárás az ítélethirdetéssel zárult, amelyre a tömlőéből elővezetett, addig vizsgálati fogságban őrzött elítélt, vagy az ez alkalomra beidézett és az ítélethirdetés után letartóztatott alperes jelenlétében került sor. A büntetőeljárás perorvoslati szakához a fellebbezés és perújítás tartozott. A fellebbezések nem csupán az alperesek részéről, és a súlyosabb ítéletek után voltak gyakoriak (3 évi tömlöcnél súlyosabb ítélet ellen már a nem nemesnek is lehetett fellebbezni, halálos ítélet esetén pedig a védő kötelessége volt a fellebbezés), de a csekélyebb büntetéssel elégedetlen felperes ügyész is gyakorta kért perorvoslatot. A pertestet ilyenkor felküldtek a királyi curiára, ahol előbb (másodfokon) a királyi, majd, ha szükséges volt (harmadfokon), a hétszemélyes tábla hozott a megyei törvényszék végzését jóváhagyó, vagy módosító ítéletet. Amennyiben mind másod-, mind harmadfokon halálos ítélet született, az ügy iratait kegyelmi úton az uralkodó elé terjesztették. A királyi elhatározás végrehajtását a magyar királyi udvari kancellária által rendelték el. A fellebbezés útján született ítéleteket a megyei közgyűlésen való kihirdetés után hajtották végre. Az ugyancsak a perorvoslati szakaszhoz tartozó perújítás nagyon ritkán fordult elő. A megyei törvényszék előtti perújítás esetén a vádat korábban képviselő ügyész volt az alperes, az elmarasztalt fél pedig a felperes. Perújításra akkor volt lehetőség, ha az alperes védője döntőnek látszó, új bizonyítékot volt képes produkálni, amelynek birtokában joggal számíthatott az elmarasztaló ítélet mérséklésére, vagy megsemmisítésére. A büntetőperes eljárás utolsó, befejező szakasza a végrehajtási per szak volt, amely a testi büntetést, a szabadságvesztést vagy kivégzést jelentette. A halálos ítéleteket hóhérpallossal vagy akasztófán, nyilvánosan hajtották végre, az ítélet kihirdetése utáni harmadik napon. Előfordult, hogy valaki csak bot- vagy pálcabőknél vessző-) büntetést kapott. Ezekkel a testi büntetésekkel súlyosbították a tömlöcre ítélt rabok büntetését is. Ugyancsak súlyosbító eszközök voltak a különböző vasak, bilincsek, és a heti két-három napi, kenyéren és vizén eltöltendő böjt. Az egészségtelen megyei tömlöcökhöz képest még felüdülést jelenthetett a megvasalva és pandúrok felügyelete alatt, de részben a szabad levegőn végzett közmunka, amely a leggyakoribb velejárója volt a szabadságvesztésnek. Az elmarasztalt alperest terhelte a bűncselekménye által okozott kár, "testi suhadalom", vagy halál esetén a "vérdíj" megtérítése csakúgy, mint a per és a fogvatartás költségeinek fedezete. Miután e költségek gyakran meghaladták az elítélt jövedelmét, általában az elítélt lefoglalt vagyonának részleges vagy teljes elárverezésével hajtották be az előírt összeget. A megyei büntetőperes eljárás során az ügyészeknek még az említetteken kívül is számos ügyviteli és ellenőrzési teendőjük akadt. Megfelelő források hiányában azon