William Penn, 1963 (46. évfolyam, 5-23. szám)
1963-06-05 / 11. szám
8-IK OLDAL 1963 junius 5. William Penn LINCOLN ÉS A MAGYAROK Irta: VASVÁRY ÖDÖN A polgárháborúban katonáskodó magyarok majdnem mind az északiak zászlaja alá álltak. Az az éles meg'ktilömböztetés, amit amerikai kortársaik tettek az északi és a déli, úgynevezett “rabszolga tartó” államok között, természetesen ismeretes volt előttük és ők maguk is, akik a szabadságért és emberi egyenlőségért harcoltak valamikor magyar és idegen földön, tiszteletben tartották ezt a megkülömböztetést. Akkor még bőven volt a kormány birtokában levő szabad föld, amiből arra érdemes emberek annyit hasithattak ki maguknak, amennyinek megmunkálását vállalni tudták. (Az Iowába került magyarok is ilyen módon alapították meg az azóta eltűnt Uj Budát). A legtöbb magyar, amikor megnyilt előtte ez a földválasztási lehetőség, kikötötte, hogy olyan államba nem megy, amely a rabszolgatartó államok közé tartozott. Szórványosan azért a déli államokba is került az uj magyarokból, főképen azért, mert egyes hajók a louisianai New Orleans kikötőjében tették szárazföldre őket, vagyis a dél legalsó pontján, ahonnét az akkori viszonyok között meglehetős nagy vállalkozás volt a sűrűbben lakott északi államokba jutni. így akadtak, akik lenn maradtak a délen s amikor a polgárháború megkezdődött, cseppet sem meggyőződésből, hanem csakis a környezet befolyása alatt, a déli hadsereg katonáivá lettek. Senki sem tudja, hogy hány magyar harcolt a déliek ügyéért és nem is fogja megtudni soha. Bár a háború irataiból nagyon sok megmaradt, természetesen mégtöbb elpusztult. És különösen a déliek iratai nagyon hiányosan maradtak meg. A katonák nemzetiségét megállapítani a megmaradt emlékekből is nagyon nehéz, mert azt sohasem jegyezték fel hivatalosan. Mint mindig, akkor is tömérdek idegen nevii magyar élt, akinek a puszta neve nem árulta el magyar származását. Egy néhánynak azért sikerült nyomára akadni. A déliek magyarjai között egy ESTVÁN Béla nevű tiszt volt kétségtelenül a legfigyelemreméltóbb katona. 1827-ben született. Mint egészen fiatal ember, 1848-ban a mai északi Olaszországot megszállva tartó Radetzky féle osztrák hadseregben szolgált, ahonnét azonban a következő évben megszökött és Londonba került. Pár év múlva az angol-orosz krimi háborúban bukkant fel, még pedig mint az oroszok katonája, a Szebasztopol városáért folyó harcokban. Ismeretlen körülmények és előzmények után innen került át Amerikába; ahol a virginiai Richmondban állapodott meg. Mivel németül tökéletesen beszélt, hamarosan széles ismeretségre tett szert a déli főváros német köreiben. Itt már mint magyar “gróf” szerepelt. Igen jó megjelenésű, sima modorú és műveltnek mondható ember volt, akiben azonban az akkori német feljegyzések szerint bőven volt a kalandor és szerencselovag szellemből. A németek hangoztatják is, hogy voltaképen semmi közük sem volt hozzá és bár írásaikban több teljesen magyar nevű polgárháborús katonát németnek könyvelnek el, ezt a szivességet Estvánnak nem hajlandók megtenni. Már akkor nős ember volt, feleségének nővére is velük élt. Magas műveltségű nők voltak mindketten, akik valószínűleg tanítással foglalkoztak. Megélhetésüket a nők munkája biztosította. Egy modern történész ezeket Írja róla: “A polgárháború kitöi-ésekor a déli kormány ezredessé nevezte ki. Röviddel Fort Sumter bombázása előtt, ami a testvérharc kezdetét jelentette, az erőddel szemben levő régi városba, Charlestonba ment, onnét az alabamai Montgomerybe és a floridai Pensacolába, majd visszatért Virginiába. Itt részt vett a Manassas melletti csatában, majd a Richmond előtti harcokban volt némi szerepe, amikor McClellan megpróbálkozott a déli főváros elfoglalásával. Roanoke Island elvesztése után a north carolinai partvidékre küldték. Utoljára Savannah városában szolgált, ahol sárgalázban megbetegedett. További szolgálatra alkalmatlanná lévén, elbocsátották a hadseregből. Az északi hadvezetőség megengedte, hogy harcvonalukon keresztül menve, visszamehessen északra, ahonnét Európába ment. Van rá némi alap, hogy Estvánt csalónak lehet tekinteni, lehetséges, hogy egyáltalában nem is szolgált a déli hadseregben. Könyvének csekély értéke van, mert legnagyobbrészt nem a saját tapasztalatairól beszél benne, hanem inkább a déliek hadműveleteinek történetét próbálja megírni az ő szolgálata idején.” (Merton Coulter: Travels in the Confederate States, Norman, Oklahoma, 1948.) A virginiai németség történetének egyik szakembere más, sokkal elitélőbb módon nyilatkozik Estván felől, a következőképen: “Volt egy másik tiszt is a déli hadseregben, akit a németek közé kell számítanunk: Estván Béla gróf, de a virginiai németek szívesen tiltakoznának minden vele való kapcsolat ellen. Az állítólagos “gróf” pár évvel a háború kitörése előtt került Richmondba, ahol abból élt, amit felesége és annak nővére kerestek, akik leckeadásból tartották fenn magukat s akiket általában mint magas műveltségű nőket ismertek. Estván maga nagyon jó megjelenésű, jó modora, kedélyes ember volt, aki a korrekt osztrák arisztokrata szerepét abszolút tökéletességgel tudta megjátszani. Amikor a polgárháború megkezdődött, annak az ürügynek alapján, hogy North Carolinában egy dsidás ezredet szervezett, felhatalmazást kapott arra, hogy az ezred számára szükséges minden felszerelést átvegyen. Ez meg is történt; a nyergeket, mindennemű lószerszámot, takarókat átvette és North Carolinába szállította, ott azonban mindent eladott, amennyiért vették és azután eltűnt. Estván a déli hadsereg teljes ezredesi egyenruhájában Washingtonba ment, ahol azt állította, hogy megszökött, mert az északiak ügyét tartja igaznak. Kitüntető módon fogadták, bemutatták Lincoln elnöknek is és bevezették a főváros legelőkelőbb társasági köreibe. Innen Angliába ment és felesége és sógornője segítségével könyvet irt: Kriegsbilder aus Amerika címmel, amely először angolul, majd 1864-ben a lipcsei F. A. Broekhaus cégkiadásában németül is megjelent. Végül megpróbálkozott régi hazája, Ausztria meglátogatásával, ahol Bécsben elfogták és mint gonosztevő ellen, bűnügyi eljárást indítottak ellene.” (Hermann Schuricht: History of the German element in Virginia, Baltimore, 1898, 11,88-89.) Egy harmadik német történész ezeket mondja: “Egy másik állítólagos osztrák gróf, aki magát Estvánnak nevezte. először a déli fővárosban, Richmondban tűnt fel, ahol csalásokat követett el a déli kormány rovására, majd Washingtonba szökött, ahol mint északi hazafit ünnepeltette magát. De a föld ott is forró lett a talpa alatt és Európába ment, ahol egy nagyhangú hazugságokból álló könyvet irt az amerikai polgárháborúról.” (Wilhelm Kaufmann: Die Deutschen im amerikanischen Bürgerkriege, München, 1911, 176.old.) Egy másik kortársi kritika: “Megszereztem Estván könyvét, úgy látszik, nem egyéb, mint egy csomó hazugság, de annyiból érdekes lehet, hogy rávilágít arra, hogy a déli államokban hogyan gondolkoznak a vezető férfiakról és háborús eseményekről.” (John Chipman Gray and John Codman Ropes: War letters 1862-65, Boston, 1927. A levél kelte: Oct. 16, 1863.) Azon természetesen nem lehet csodálkozni, hogy a “Richmond Examiner” cimü napilap 1864 február 5-i száma szintén nagyon kedvezőtlenül nyilatkozik Estván szökéséről és könyvéről. A jelen tanulmány írójának mindössze ennyi adatot sikerült felderítenie Estván felől. Magyar szempontból örvendetes volna, ha a későbbi kutatás kedvező adatokat is felderítene a titokzatos ezredes élettörténetéből. Egyelőre kénytelenek vagyunk a fentiekkel megelégedni. A déliek oldalán katonáskodott egy másik, szintén igen érdekes életű férfiú, aki ugyan nem volt magyar, hanem skandináv származású angol, aki a magyar szabadságharc összeomlása után igen közelálló bizalmasa lett Kossuthnak, akit elkísért Amerikába is, úgy hogy itt maradt. CHARLES FREDERICK HENNINGSEN volt a neve. 1815-ben született és 1877-ben halt meg Washingtonban, ahol a Congressional Cemeteryben van eltemetve. HENNINGSEN valódi tipusa volt a jó értelemben vett kalandhősöknek. Nyughatatlan, örökké tervező, fáradhatatlan ember volt, aki már 19 éves korában Spanyolországba ment, hogy Don Carlosnak, a trónkövetelőnek seregébe álljon. Pár év múlva Oroszországban találjuk, ahol a Schamyl féle lázadás résztvevője, több angol újság tudósitója. HENNINGSENT gróf Teleki László, a tragikus sorsú magyar politikus és drámairó hozta össze PULSZKY FERENCCEL, Kossuth angliai megbízottjával. Teleki Párisban élt, de levelezésben állott Henningsennel és már 1849 júniusában felhívta Pulszky figyelmét a mozgékony angolra. A két férfiú össze is jött Londonban és Pulszky már 1849 julius 27-én levelet irt Kossuthnak, amit, mint Írja benne, Henningsennel küld el. Ugyanakkor Szemere Bertalannak is irt Pulszky, azt a levelet is Henningsen által küldve el. Pár nap múlva (Jul. 30, 1849) újra irt Pulszky Kossuthnak. A levél egyes részletei igy szólnak: (FOLYTATJUK GYÁSZJELENTÉS A William Penn Fraternális Egyesület szomorodott szívvel jelenti az alant felsorolt tagok elhunytát 1962 december havában Fiók Név Fiók Név | 1 Berch Stanlay Jr 42 Ivan Mrs. John 1 Borissza James 48 Fishbein László 1 Farkasdi Alexander 48 Kocsis Andrew I 1 Filakovszky Joseph 48 Tergulicza Mrs. S ] 1 Kocsis George 56 Barbey Mrs. Ethel 1 Kovács Stephen 63 Delczeg Mrs. Sándor I Roma Elizabeth 66 Bara Jozsefne 1 Szabó Paine 70 Kritzer Mrs. Michael 3 Horvath Mrs. Gabor 76 Czeiner József 3 Racy Mrs. Mary 90 Nemeth Joseph 4 Antrilli Mrs. Ella 98 Kiss Mihály 5 Rigo John 146 Varga Istvanne 13 Csutor Mrs. Frank 150 Spenik Gerald 13 Gacso Denesne 214 Berecz Steve 13 Horvath Mate 214 Zserden George 14 Fejes Joseph 226 Rizzo Joseph T 14 Horvath Istvanne 249 Czeiszperger Joseph 15 Kovács Stephen 257 Rocker Janos Jr 15 Turk András 284 Wassie Vincent 16 Hegedűs Janos 296 Antal Mrs. Lajos 16 Kelemen John 296 Novickoff Dimitri 16 Monteealvo Elizabeth 336 Radich Karl 16 Racz András 376 Rabat in Mrs. Rose 17 Marton Miklós 383 Markovics Istvanne 20 Bodak James Daniel 383 Nemeth Janos 21 Csordás Mrs. John 438 Agárdi John J 21 Puli Mrs. Joseph 477 Cheroka John 24 Varga Mrs. Denes 525 Erdos Albert 26 Panin Eli L 542 Kenesi John 35 Gabri John 545 Nagy Mrs. Ferencz LEGYEN ÁLMUK CSENDES!
