William Penn Life, 2002 (37. évfolyam, 1-11. szám)
2002-12-01 / 11. szám
És be akarja bizonyítani: az ős hétszilva-fa mögött felsorakoznak Ond vezérig hajló ősei. S széttekint magyar jelenben és magyar múltban. Neveket mond, mindenekelőtt Csokonay és Vajda János nevét, aki bakonyi-fajta, karakán magyar, pazar volt, jó volt, rossz fajtája mellett, s magyar mértéknél Ö többet adott - S Ö azt se kapta, ami nagyon kellett. És rájön, hogy akkor is igy volt, frász törhette ki a Dal és Szépség nyugtalan magyarját, mert úgy van igaz magyarság szerint, ahogy a cudarok és urak akarjá,. Mert úgy van most is, kis szamár gazok, fojtják el,fogják az Isten növényét, Magyar és vátesz ez éppen elég, Hogy honi-késsel szent szivan döföljék. S nem hiába vallatta ki a Dunát, ezt a vén folyam-rókát, a vén fecsegő elárulta a titkát: Mióta ö zúgva kivágott, Boldog népet itt soh'se látott. Nincs végzetesebb fa a magyar fánál, nincs szomorúbb magyar Ady Endrénél. Kinőtt a fajából, paraszt-zsályaként elaludt, s krizantém fürttel ébredt lelke idegen ebben a zsályának maradt világban. Hiába jön el Ond vezér, nem tudja szeretni, s mégis magyar, végzetes magyar, akinek újra és vissza kellhullania "föl-földobott kö" - ként a földre, ahonnan vétetett. S ez a föl-földobott kö, Ady Endre, minden akaratával, és minden elrendeltetettségével a magyar világba hullik vissza: Én seregem, és én népem, szeretlek én mindenképpen Hogyha szaladsz, üzön, s úzten, megrajonglak buta tűzben. Fáj, hogy igy vagy, fáj, hogy látlak, A sors bús uszitottjának. Fáj, h ogy az én éles torkom, Ma hurokkal, bénán hordom. Disznók állnak most elébem, röfögöen és negéden. S orditö és intő vágyam, belepusztul a muszájban. Magyar Nyelv Betheleirk^^SjL Fáy Ferenc A csillag régen nem ragyor,- megkopnak mind a csillagok. Csak vér van, könny és vad hadak s riadt, lapító házfalak. A három király, számsorok- osztás, szorzás - közt hánytorog; s lázas álmokkal méri le: Megért-e? Megéri-e? A pásztorok meg, nagy subák alatt álmodnak új csodát: több esőt, gazdagabb napot s a báránykákért kamatot. És sár van, csönd s a csönd alatt: véres virágok alszanak. Szeretnék sereget szedni, Sok-sok mindent, visszavenni, Bár csalódna, holtát-lelten Én kétkedő, magyar-lelkem. S mig mint egy modem Prometeusz, aki ellopta a Nyugat tüzét, s magyar Kaukázusára szegezve, magyar sorsokkal bíbelődve éli többre rendelt életét, addig Seregesen senkik jönnek, S megrabolnak, elköszönnek. Gúnnyal, szabadon. Mi bennem gyúlt, mindenkié a vagyon Mind a szépet, amit hoztam, S ami új, nagy átkozottan, sok pazar , WÚri, léha nullák raja söpri be. S magyarságáért űzetve, számüzötten, és földönfutóként kell elvéreznie, s mint kopók űzte vadnak, visszavissza kell, harapnia üldözőire, s amig a sarkában vannak, marnia kell, mert Muszáj-Herkules, aki dacból Herkules, kényszerüség-fája, aki kelletlen virágzik. Azonos létéből azonos sors is következett: Minden, ami itt fájdulva rezdül, Rajtam fút át kasul-kerésztül, Én vagyok fájdalom-kamat Én hurcolom meg magamat .. .Jól megüzött magam a sorsom S mégis a magyar sorsot hordom, S mégis ez átkozott mezők, Magyar mezők és könnyezők Magamnál százszor jobban fájnak. Faluról indult el, s oda gyakran vissza is tért. Szerette a falu lelkét, s a belőle származó, "bátor, tiszta, szűz, erős, földszagu-gondolatokat." Nemcsak a messzi-világ csábította: elűzte az ottani nyomorúság, életet lebilincselő kilátástalanság Sohse örültek, s itt maradtak. Gyermek-haduk fú t elszéledve, Szerte e szomorú világban S im, kiszáradt életük nedve.- Kúnyhó, olajmécs, munka, éhség, gyermek, rongy, szégyen és a többi, S végül a legnagyobb parancs jött: Tessék a tüdőt kiköhögni. A három millió koldust még nem fedezte fel Magyarország, de Ö már mindenkit megelőzően, tisztán látta embertelen elesettségét, s látta elesettségük mellett a helyzetük és a kibontakozott öntudatok közti feszültséget is. Megrázó erejű verseivel áll oda az "égő életet siratókhoz", s parancsol csendet a "duhaj kedvek Éldorádóinak." S mivélett a gőgös héja-nász? - Léda kitelt becsülete, s egy kegyetlen elbocsátó üzenet után nők jöttek, "kis csukák", akiknek eleve nem volt becsületük. Ady önmagát tépte ki a múltból. Nemcsak Lédától vált el, de felszabadult az egész régi élettől. Nem mintha idáig is tisztelte volna az együvé-tartozás kapcsait: Milyen régen és titkosan igy volt már-irja, Sorsod szépitni hányszor adatott Ámító kegyből, szépek szépiért Forrott és küldött ékes Léda-zsoltár. A mérges csalánnal, gyanúval, váddal paskoló Elbocsátó szép üzenet, csak az Én beszennyezlek vers ígéretének "én kikacagom kósza árnyad, feléd fúvók, menj, elbocsátlak" beváltása volt. "S régen nem vagy, mert már régen nem látlak" - jával most Ö maga törte ketté "Léda aranyszobrát", [jjjij] Uilliam l'enn Lile, December 2002 15
