William Penn Life, 1998 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1998-01-01 / 1. szám
Page 6, William Penn Life, January 1998 Magyar Nyelv! Édes Nemzetemnek Nyelve.. Szabó Lőrinc - A Férfi Összegez Kerékgyártó Barbara A Magyar Oldal Tudósítója Ha a világ irodalmai közül a magyar az, amelynek a lira értékre nézve a legnagyobb hányadát alkotja, a lírikus irodalmunkban Szabó Lőrinc az, aki a legteljesebben líraivá tudott válni, - mondotta Németh László, Szabó Lőrinc TÜCSÖKZENE cimü kötetének megjelenésekor. Élettapasztalataiból telt volna nem egy regényre, mint ahogy telt is, csak - versben. Mert Ö nem is akart máshoz érteni - csak a vershez; a mohó kíváncsiság ifjan beledobta az életbe, s igy lett egyre inkább a vers rabszolgájává. Vallotta: „meg kellismernem minden emberit, ha üdvözit, ha pokolba taszít.” - A hajszolt perc ötletét, a kertből becsapódó orgonaszagot, a pocsolyában megnyíló eget- rögtön az örök minták magasába emelni, a vágy, forrót és hűvöst, a pillantnyit és örökkévalót teljes összekapcsolásba hozni - ez Szabó Lőrinc lírájának legbensöbb, s mindenkor legígazibb indítéka. Életrajzadatait vázolva aligha tudnám ezt a Szabó Lörincet bemutatni, még akkor sem, ha versei, élete mérföldköveit jelző versei lennének, illetve szolgálnának is ehhez alapul. Milyen módot válasszak hát, hogy a teljes, az egész Szabó Lörincet láttassam, így, cikkeken keresztül olvasóinkkal? - Köteteit lapozva, forgatva, végül is, kézzelfoghatóan jött a megoldás: mutassa be Ö saját magát, hisz 45 éves fővel összegezve élete nagyrészét, Ömaga nyújtotta azt át örökül nekünk. így történhetik ma az a csodálatos dolog, hogy szinte születésétől fogva, saját emlékezésein, s lírai megfogalmazásán keresztül mutathatom be én is Öt: „Én magam vagyok a kép, a keret. S évek 45 lobognak körül. S mindegyik mögött ott a többi, ott cirpel, ami csak enyém volt, vágy, vagy boldog pillanat; minden elérhetetlen messzeség, minden kétségbeejtő veszteség, mind ami voltam, pénz és szerelem, és halálvágy, és ami sohasem, az is, - kétely, játék, és képzelet, s a zűrzavar, amit most rendezek, hogy értsem magam, s hogy megértsetek, örök véget, és örök kezdetet.” Szabó Lőrinc ma már örökkévált kezdete- Miskolc, 1900. Itt született, itt élete fiatal gyermekkorát, itt ismerte meg a port, a korom és sár szagát, a mozdony állandó zakatolását, s mindazt a sok csodát, ami végigkísérte mig csak élt. — Halkulsz tücsökoszó? - Miért? - Hová viszel? - Ah, Miskolc! - 1900. — Itt még néma vagy. Semmi jel. Mástól tudom, valaki kiejtett az ablakon. . . . De mégis zendül képeid sora, és látom a Szinvát is: a fahid alatt a mélyben, s a környéket; egy-egy kirándulás néha még ma is idéz benneteket kék, zöld mezők, Tapolca, tó, liget, - Miskolc határa, Szülővárosom! - Sose lesz szemed komor fiadon? -S aztán Balassagyarmat! - Óh, hogy szeretem! Legszebb ott volt fiatal életem, ott nem bántott talán még semmi se, (s ha bántott, rögtön gyógyult a sebe!). Véletlen, hogy apámat épp odavezényelte a vasút. S gyűlnek az árnyak, örök muzsika hozza, kiséri őket, s mennyi év, mennyi táj, mennyi drága kép vágyik még megszületni. - Tűnt évek őre, add áldó kezed, s kalauzolj Édes Emlékezet: —Voltak nevek, katlanként kondulók, voltak fiúk, pokolba indulók, voltak szomszédok, vad haramiák, s voltak árnyak, az ördög leplei, volt kismécsem őket hessenteni, voltak napok, mint álmodott mesét, s olyan hosszúak, akár ma egy év, volt dob, trombita, jöttek a katonák, és minden új volt, napfény és vihar, s minden egyszerre Rend és Zűrzavar. -S ez rossz volt, ez a szörnyű, szüntelen kiszolgáltatottság, s a félelem, hogy hiába vannak jó szellemek, több a gonosz, s jönnek kisértetek, jöhet a farkas, és jön a kutya, a vadult bika az útcán is, (ahogy álmunkban!), s újak, másfélék, technikaiak. . . . Később az iskola réme, - pedig a betűket már tudtam . . . , valami börtön lesz ez is. Engedelmesen ültem, vártam, s jó viseletemért, óra végén a néni megdicsért. - No, ez nem nehéz, gondoltam . . . s nagyon csodálkoztam a nyelvtanon: - azt tanitják, amit már tudunk? Új állomása csodákat ígért, félt és izgult Debrecenért: Cók-mókkal rakva, félve, boldogan vitt, nyolcéves fiút, első utam Debrecen föútcáján. Mindenütt legendát vártam, hajdúkat, s velük törököket, tűzvészt, gályarabot, s hogy jön Kossuth, és megint beszélni fog .... Azt hittem csupa hős vesz körül... S vágy, s való közt egyszerre csak átléptem a küszöböt: egy bolt felett cégtáblát láttam és rajta, hogy „ÓRIÁS És ÉKSZERÉSZ”, arany betűket, megnéztem megint. . . : Ó-R-I-Á-S . . . Az! - Istenem, gyultam ki, eszerint itt egy óriás lakik, és hirdeti, hogy mivel foglalkozik. Öt napig vártam, öt teljes napig, S hatodnap aztán ott voltam megint. Szárny-nyitó gyönyör volt látni, messziről, hogy tündököl az arany tábla .. . Odaértem ... És elszömyedtem: ÓRÁS ÉS ÉKSZERÉSZ, - ezt mondta csak a csodafelirat... ki lopta el az ÓRIÁSOMAT?- Jajdult a szivem, szinte hangosan. - Aztán csak álltam, s szégyeltem magam. Akkor lettem kiváncsi. Mire? - A mindenség tündöklő titkaira. Arra, ami adat és gondolat, s ami csak villózik e név alatt. A képre kint, a tükörképre bent, s amit a tükör önmaga teremt. -A valóság üres kereteit építgettem, mint méh a sejtjeit, s vártam, amit majd a tapasztalat gyűjt bele, a mézet, az igazat, És gyűltek bennem álmok és csaták, hitek próbái, pörök, kritikák, szedtem magamba, okkal, oktalan, ami jött, por, mag, pelyva, szinarany: száz éden zárult, nyílt száz új szezám, s csak én maradtam igazi hazám, én, a néző__Hisz azt adja a Világ, amit belelát a kíváncsiság. Mint a csillagokat a távcsövek, úgy húztam körém, s egyre közelebb, könyveken át a Világ Tényeit: éj-nap olvastam. Mindent! Hajnalig! Mint a fény mihelyt szabad, oly határtalanul tágult a lelkem, nőtt már messze túl kíváncsiságban, s reményeiben, iskolán, s minden hasznon, - de úgy, ahogy az első távcsövek tömtek új csillagokkal az eget.... Roppant Világ, gyászé, gyönyöröké! Mágnesek vonzottak mindenfelé, rám forrtak, szívtak, nehez delejek öntözték, járták át minden ízemet, szétszedtek, összeraktak: szüntelen fuldokoltam egy roppant Semmiben, s mint akit rettentő fény áltatott, boldogan tűrtem kiszolgáltatott érzékeim káprázó ünnepét! Mi volt ez a Fény? - Nyár? -, Könyv? -, Lány? -, Vidék? - Minden együtt. Mert, hogy csak ez, vagy az, ha magam mondom, akkor sem igaz. Mint a tenger vize a szivacsot, folyton az örök midenség mosott, öblített forró áramaiban, hogy rokona legyek, határtalan: Valóság, Álom, ha egész, ha rész, egy szerelmem volt: A Megismerés! - S Szent volt a pillanat, amikor felejtettem Magamat. A tűnődés, mely fájt, vagy jólesett, s mert segítette az emlélkezet, kezdte alakítani a világomat. Mihelyt valami rajz-örizte kép, megfogalmazás, - rabom maradt az illanó varázs. Ezért szerettem meg a verseket. Ezért aggattam tele csüggeteg lelkemet mások örömeivel; s hogy én is írtam, így vesztette el különbségét jó és rossz: gyönyörű lehet a kín, s nem én vagyok. A mü, a vers a fontos!- És ez, ez nevelt félre: lassanként jobban érdekelt az éleméi, a róla mondható, a fényes Napnál, a Fényszámyú Szó. így tévedtem el bennetek, Szavak. így vezekeltem lassan veletek. így írattátok a verseimet: mindenhatók, zengök, visszhangosak, így némultam el tőletek, Szavak. Oly zavaros voltam, oly bolond, oly elméleti, gyáva! - Annyi gond, szegénység, szégyen, fojtott rémület, annyi szenvedély, s önvád égetett, hogy szörnyű rosszul éreztem magam, s folyton halni készültem.- Az őrülteket nagyon tiszteltem: csak egy fékemet kell elrontani, s én is az vagyok! - De életemnek nem gondolkozott csak tán a bőre, csak a felszíne. ... És ez volt a szerencsém: sohase láttam igazi veszélyeimet. Mint holdkóros a háztető felett, ingtam-lengtem, egyre vigyázva csak: fogózz, mert mindjárt rádkiáltanak! Vakációra évröl-évre, már rétóta, s szinte mint biztos szabály, jött a meghívás Mihály bácsihoz, Tiszabecsre. Ez a sáros-poros nagyfalu, s a városi Debrecen volt hosszú esztendőkig életem kettős kerete. - A béke Te voltál, nagybátyám, derék, derűs, magyar pap! A rettenetes év vitt el a 44/45. (Elibe tettél vagy hetvenötöt.) Egész szatmáriról integetsz felém, bátyám, jókedvű Mihály. Általad lélegzett a világ, s ha rádgondolok, az egész biblia mosolyogni kezd, mosolyognak a mezők, ég-föld, a csizmás magyarok, s fent a nagytiszteletü angyalok! De ne higgyjétek, hogy amit ma itt elmesélek, mindig volt, s mindig így: állandóan! Heteket, éveket tol össze a vers; s az emlékezet olyan percekre veti sugarát, amelyek kiugranak. - Mert hogy mondjak el mindent, napra-nap, hány szál szövődött és mennyi szakadt, s ami pezsdült, hogy ült nyomtalan el, s búvópatakként hogy tört újra fel! - A szín forog, és amit elhagyok, - egészítse ki a ti álmotok. Ezalatt pedig, óh, évek alatt, mindig, s mindenütt, azt láttam, riadt, s merev logika, hogy az emberek, kiknek testvér-szivemet és agyamat annyit gyötörtem a jóért, a jobbért, igazságokért, örökérvényümegoldásokért, az emberek, a por, s a perc hada, bármit hirdettek és fogadtak, és bár tapsolgatták bennem a művész álmait, s lelke magas mérlegét, az emberek a maguk érdekét nézték, és függvényszámítás helyett, mit legtöbbjük titkon kinevetett, vígan végezték, nagyok és kicsik az önzés alapműveleteit, s mind győztek, mert egy roppant hatalom volt súgójuk, Istenük: A Haszon! Csak ifjú költő túd rajongani - rajongtam Babitsért. Előbb Ády tanított, a nagyszertelen, a hős, a lázadó, a sötét angyal, és a fenséges, tragikus gesztusok. Babits csak később, lassan, viharok és romantika nélkül: szavai észrevétlen tudták hajlítani a gondolatot. Sóvárogtam, hozzájuk, fölfelé, valami más, boldog világ felé, s bármennyi gond, nyűg, és kétely nyomott - társuk leszek! - Éreztem az vagyok. S közben arcok jöttek, mindig, emberek, és nők rázták arany fürtjeiket: csak őket láttad, útcán, vonaton, munka közben, mindenütt. Sárga som hozta márciust, tavaszi bokák, s kék szemek szálltak rőt nyaradba át, s ősz gyűlt rád, s hóval ürvénylett a tél, de sose fogytak, akiket a vér hívott, s a vágy: sugárzó életek, nők lengették sötét fürtjeiket, és ha társultak utadhoz, ha nem, örültél nekik: örök-részegen bámultad őket, húsvirágokat, szájuk rózsáját, a ruha alatt a csupasz mozgást, édes szivüket és még édesebb fecsegésüket.- Csodáltad őket, Isten müveit. S bennük fürödtek gondolataid. (Folytatás következik.) — Figyelem Közép Florida magyarsága szeretettel várja Floridában letelepülni (költözni) óhajtó vagy látogatóba jövő magyar testvéreit. Lakeland-en (Tampa és Orlandó között) minden vasárnap angol-magyar nyelvű Istentiszteletet tartunk 10:30-kor. Az őszi és téli hónapok első vasárnapján 12:30-kor gyülekezeti ebédünkre hívunk mindenkit Cim: Central Florida Magyar Presbyterian Church N. Neville Ave (J. Adam autó árusítóval szemben W. 92-es út) Levél cim: 1703 Sylvester Rd. Lakeland, FL 33803- 3541. Telefon: 941-683-0655. A Plant City-i Magyar Szabadság Kör (Klub) minden hónap második vasárnapján, zenés műsorral egybekötött magyaros ebédre vár minden kedves érdeklődőt. Cim: 20 N. Woodrow Wilson St. Plant City, FL 33506. Telefon: (szombat-vasárnap) 813-752-9644. Plant City Lakeland-töl 12 mérföldre van. _________________________________ Attention The Hungarians of Central Florida cordially invite our brethren moving to or visiting Florida to attend the English- Hungarian religious service held every Sunday at 10:30 a.m. in Lakeland (between Tampa and Orlando). We also welcome everyone to our congregation’s luncheon held on the first Sunday of the autumn and winter months at 12:30 p.m. The Central FÍorida Magyar Presbyterian Church is located on North Neville Avenue, across from the J. Adams auto dealership on West 92nd Street. Our mailing address is 1703 Sylvester Road, Lakeland, FL 33803- 3541. Phone: (941)683-0655. The Hungarian Freedom Club of Plant City invites the public to its Hungarian lunch and musical program held the second Sunday of each month. The club is located at 20 N. Woodrow Wilson St., Plant City, FL 33506. Phone: (813) 752- 9644. Plant City is 12 miles from Lakeland.
