William Penn Life, 1997 (32. évfolyam, 1-11. szám)
1997-01-01 / 1. szám
Page 6, William Penn Life, January 1997 _______FEES III: Ilf HE HUE! IM HI"_______ Magyar Szólásmondásaink Eredete Kerékgyártó Barbara A Magyar Oldal Tudósítója Ha azt halljuk valakiről, hogy a "hátát mutatja az ellenségnek,” pontosan tudjuk, hogy mit fejez ki ez a mondat. Világos előttünk, hogy aki menekül, az hátat fordít annak, aki elől fűt, tehát nem néz vele szembe. De annak hallatára, hogy "kivágta a rezet,” bár tudjuk a jelentését, semmiféle kép nem merül fel bennünk, noha hajdan, keletkezésekor, ennek is konkrét szemlélet volt a forrása. (Cikkünk célja, amellett, hogy értelmezze, megmagyarázza ezeket a választott, ma is használatban lévő szólásainkat, még az is, hogy olvasóink előtt feltárja elhomályosult eredetük keletkezését is.) Ez a fenti szólásunk azt jelenti, hogy valaki jelentős tettet hajt végre, megmutatja mit tud, "kitesz magáért.” A "kitesz magáért” kifejezésünk a kocka, vagy kártyajátékosok nyelvéből származik, akik a játék elengedhetetlen feltételének tartották, hogy a játékban megtett összeget, vagy értéktárgyat mindegyik játékos "kitegye” az asztalra. Ehhez hasonló pénznemben, rézpénzben folyó szerencsejáték közben használhatták eredeti értelmében a "kivágja a rezet” szókapcsolatot. Azt fejezhették ki vele, hogy valamelyik játékos lendületes mozdultattal, hetyke könnyelműséggel kitette, azaz "kivágta” az előttük lévő asztalra azt a "rézpénzt,” amelyben a játék folyt. E szólásunknak manapság is tréfás árnyalata van; azt a személyt teszi kissé megmosolyogni való helyzetbe, aki feltűnő lendülettel teszi ki a maga kisértékű "rézpénzét,” értjük ma alatta kisértékű cselekedetét, melyet ő maga ezzel a "kivágással” bizony nem tart annak. "ÉLÉRE RAKJA A GARAST.” Ez a szerfelett takarékos, inkább azonban a zsugori ember jellemzésére használt szólás a 18-ik század második felétől mutatható ki nyelvünkben. Keletkezett e szólásunk ugyanis, armkor még nem voltak bankok és amikor a pénzen, nem lévén bankjegy és papírpénz sem, csak ércpénzt értettek. Akiknek "heverő” pénzük volt, azoknak csak otthon lehetett tartaniuk, és hogy több férjen a ládába, meg hogy az egyforma értékűek egymás mellé kerüljenek, élére állogatták, élére verték, illetve rakták a pénzdaradokat. A garast, mint garasós szavunk, melléknevünk jelentése is mutatja, olyan kies értékű pénznek tartották, amivel foglalkozni sem igen érdemes, legfeljebb csak a fösvény, zsugori ember bajlódott, (és bajlódik?) vele meg ma is. Egyik nyelvészünk csaknem 1300 olyan szót és szókapcsolatot gyűjtött össze, amellyel az észbeli gyarlóságot jelöli nyelvünk. Ebbe a rendkívül gazdag szógyűjteménybe illik bele a "HIÁNYZIK EGY KEREKE” szólásunk, mely mellett egyes nyelvjárásunkban "NINCS KI NALA A NÉGY KERÉK,” "HIÁNYZIK A NEGYEDIK KEREKE,” sőt a "TÖBB VAN EGY KERÉKKEL” változatok is használatosak. A szólás eredetét illetően azok a változatok irányadóak, amelyekben a négy, vagy a negyedik kerék-kapcsolat fordul elő. Sok nyelvészünk a szekér, illetve a kocsi szemléletéből származtatja e kifejezéket. Ha tudniilik a szekér, vagy a kocsi négy kerekéből hiányzik egy, a jármű féloldalra fordul, s ha megpróbálnánk mégis egy ilyen hiányzó kerekű járművet tolni, vagy húzni, az éppúgy helytelen irányba menne, mint ahogy nem a helyes irányba megy annak a hóbortos, gyengeeszű embernek a gondolkodása sem, akiről azt szoktuk mindani, hogy "hiányzik egy kereke,” amin azt értik, hogy valaki nem egészen józan; a különbség csak az, hogy itt a kétkerekű taliga, illetve kordé, a szemlélet alapja. Ha ennek hiányzik az egyik, a fél kereke, éppen úgy oldalra dől, mint az útmenti fához, vagy éppenséggel falhoz támaszkodni próbáló részeg ember. "KÖTVE HISZEM” szoktuk mondani, amikor nem hiszünk el valamit, vagy éppenséggel alig akarjuk elhinni a hallottakat. Közvetlen elődje ennek a mondásunknak a KÖTVE HIGGY forma, ami a 16-ik századra vezethető vissza, s azt jelentette, hogy csak akkor higgy, még a hozzádtartozódnak is, ha szóval, vagy Írásban "lekötötte” magát neked. A közmondás, és az ebből alakult szólás, "köt” szavában ugyanaz a jelentés lappang, mint amelyekből ezek a származékai alakultak: köteles, kötelez, kötelezmény, kötelezettség és így tovább. Ebből fejlődött ki a "kötve hiszem” mai értelmezése: alig hiszem, nem hiszem, vagy csak feltétellel hiszem, amit hallok. "MA MEGINT BALLÁBBAL KELT FEL” mondjuk arra az emberre, aki feltűnően rosszkedvű, haragos és veszekedős. A szólást létrehozó babona már kiveszőben van, inkább csak a szólás tartja fenn az emléket. Nemrég azonban még komolyan hittek abban, hogy "aki korán reggel sir, az ballábbal kelt fel,” és hogy aki ballábbal száll le reggel az ágyról, aznap bosszankodni fog, és sok kellemetlenség éri. Annak a más nemzetek körében is elterjedt ősi hiedelemnek, hogy ami az ember bal oldalával van kapcsolatban, az rossz, szerencsétlen, szólásunkon kívül más nyoma is van nyelvünkben: magának a "bal” szónak a jelentése is, olyan összetételekben, mint a ballépés, balsiker, balsors, balszerencse. E babonakor abból a tényből származik, hogy általában bal kezünk gyengébb és sokkal kevésbé ügyes, mint a jobb. S e bal-kéz sutaságában a primitiv szemlélet rögtön valami természetfeletti rosszat sejtett, s e "rossz” jelleget aztán átvitték a ballábra, sőt magát a "bal kéz felől lévő” fogalmat is azonosították a "rossz, a bajt hozó, az átkos” fogalmakkal. "ALSZIK, MINT A BUNDA” szólásunkat akkor értjük meg igazán, ha tudjuk, hogy a bundát és a subát régen a pásztorok és juhászok nemcsak ruhadarabnak használták, hanem néha fejük alá tették, vagy éppenséggel takaróul is használták. Legtöbbször, ha éppen nem használták, nem felakasztották, hanem leteritették, vagy ledobták a földre. Így a régi embereknek gyakran volt alkalmuk a földre, vagy egy ládára leteritett bundát látni. A hosszában leteritett bunda, különösen, ha a nyakrészéhez még a kalapot is odatették, hasonlított egy mozdulatlanul fekvő, mélyen alvó emberhez. A leteritett bundának ez a mozdulatlan heverése szólásmondásunk eredeti alapja. Aki szó nélkül, búcsúvétel nélkül távozik, arra ez a szólás illik: "AZT SE MONDJA, BEFELLEGZETT.” E szólásmondásunk eredetének magyarázatát egyik nyelvtudósunk a népi búcsúzkodás udvariassági formájában találta meg. - Ha sokáig marad valaki látogatóban, és már úgy érzi ideje volna hazamenni, akkor a beszélgetés megszakítását, hazakészűlődését rendszerint megszokott társalgási fordulatokkal okolja meg. Gyakran arra hivatkozik, hogy dolga van otthon, vagy éppenséggel, hogy "már éhesek a gyerekek,”; hivatkozhat esetleg az idő múlására is, és így tovább. De elő lehet hozakodni más okokkal is, például azzal, hogy "megyek már, mert látom beborult” (mármint az ég, tehát esni fog), vagy "most látom csak hogy 'befellegzett’” szavakkal. - Ha már még ezzel a pusztán csak szokásból felhozott érvekkel sem indokolta meg a látogató a távozását, ha "még azt sem mondta befellegzett,” akarva- akaratlanul vétett a búcsúzkodás szokásos formasága ellen. Szólásunk eredetileg tehát azt jelentette, hogy megokolás nélkül távozott, s ebből fejlődött aztán az "azt sem mondta befellegzett,” és a legújabb durva változat, "azt se mondta papucs,” használata is. Mi a nyelvünket, melyet ükapáinktól örököltünk, úgy beszéljük, mint a gyerekek. Sok mindenre nem emlékszünk. De a nyelv, rejtetten, mindenre emlékszik, mert nyelvünk tele van az emberi művelődés történetének sok ezernyi emlékével. Amikor ugyanis olyan szavakat mondunk, mint "köpönyegforgató” (tudvalévőig az az ember, aki véleményét minden esetben saját céljának megfelelően juttatja kifejezésre), vagy olyan kifejezések, mint "egy követ fúj valakivel,” azaz túlságosan is egy véleményen van vele, - értelmük előttünk azonnal világosak. Mindenkor felvetődhet a kérdés, hogy keletkeznek-e napjainkban is szólások, gazdagodik-e nyelvünk ma is olyanféle átvitt értelmű kifejezésekkel, amelyek nyelvünk sok száz éves története folyamán jöttek létre? - A kérdésre maga az élő, a beszélt nyelv adja meg a választ. Ha valaki nem ért meg azonnal egy tréfát, de néhány perc múlva jót nevet rajta, mert rájött a mondottak igazi jelentésére, az automata játékgépek működésére célozva azt mondjuk, "most esett le a tantusz,” - utalva arra a hajdani pénzérmére, mely a telefon-automatáknál volt használatos. Aki minden erejét beleveti valamibe, az akárcsak a legnagyobb energiával, sebeséggel működő gőzgép: "TELJES GŐZZEL” végez valamit. A hiábavaló törekvést, igyekezetét a motorosok, autósok kifejezésével intjük le "KÁR A BENZINÉRT,” vagy "KÁR A GŐZÉRT,” utalva ezzel a technikára, a fölösleges benzin, vagy gőzfogyasztásra. Új keletű kifejezésként kell kezelnünk a fogalmat, amikor valaki titokban hírekkel szolgál valakinek, s azt mondjuk "LEADJA A DRÓTOT,” amivel valójában arra utal, hogy a titkos híreket is táviró, vagy telefondróton továbbították hajdanán. A fút, vagy lohol helyett újabban azt is mondjuk tréfásan, hogy "húzza a csikót,” amivel tudva-vagy tudatlanul a levegőben kondenz-csikot húzó repülőgépekre célzunk. Ha valaki "MEGLÉP” valahonnan, vagy hirtelen eltűnik, újabban az "OLAJRA LÉPETT” kifejezést használják. Ez azért szemleltetőbb, mint a "meglép,” mert az olaj tudjuk simává, szúszóssá teszi a talajt, s az az érzésünk, hogy ilyen talajon gyorsan és zajtalanul el lehet "surranni,” el lehet titokban is "lépni.” íme egy csokorra való azokból a szólásokból, amelyek szinte a szemünk előtt születtek, és amelyek ötven-hatvan, vagy némely esetben, tiz-húsz évvel ezelőtt még nem is keletkezhettek volna, hiszen, akkoriban azok a gépek, amelyekhez e szólások létrejötte kapcsolódik, még meg sem voltak, vagy legalábbis nem tartoztak hozzá annyira az életünkhöz, mint manapság. Minthogy azonban ezek a szólásaink ilyen újak, sok embernek nem is fűződhet hozzájuk olyan gyermekkori emléke, mint régebben keletkezett szólásainkhoz, és bármennyire azonos körülmények között jöttek is létre ezek a szólások, a hozzájuk fűződő hangulati különbség, - amelyet főként a keletkezésük időpontja közötti nagy távolság magyaráz, - igen nagy. Ezért a beszédben, írásban való felhasználhatóságuk sem egyforma. Az "olajra lép” féle, újabban keletkezett szólásoknak, minthogy az irodalmi nyelvben még nem gyökeresedtek meg, csak a bizalmas, közvetlen hangú stílusban van helyük; komoly beszédbe, választékos fejtegetésbe azonban semmiképpen nem illenek bele. Meglehet azonban, hogy néhány évtized múlva, ezek a kifejezések is éppúgy meghonosodnak az irodalmi nyelvben, mint azok a régebben keletkezett társaik, amelyeket hajdan, amikor még ezek voltak újak, ugyancsak bizonyos vonakodással fogadott magába az igényes nyelvhasználat. Az élet valóságát - a munkát és a derűt tükröző új keletű szólásaink mellett, - születnek azonban képet nem tartalmazó, henye, semmitmondó kifejezések is. Ilyenek mint: "hogy oda nem rohanjak!” vagy "ez a nagy helyzet,” és - ne is töltsük az időt a felsorolásukkal. Amazok, előbb-utóbb polgárjogot kaphatnak, véglegesen meggyökeresedhetnek nyelvünkben, az utóbbiak azonban csak kérészéletűek, hamarosan az elfelejtett, elavult, senki által nem használt kifejezések sorába kerülnek. Ne sajnáljuk őket, odavalók és hát mit mondhatunk mást? - "Maguknak szerezték.”
