William Penn Life, 1993 (28. évfolyam, 1-11. szám)
1993-07-01 / 7. szám
Page 10, William Penn Life, July 1993 MAGYAR NYELV! ÉDES NEMZETEMNEK NYELVE.." Bicege, avagy az öregasszony társa. Kerekgyártó Barbara A Magyar Oldal Tudósítója Húsvétra sem jött haza - gondolta az öregasszony. Ha családos lenne nem szólnék egy szót sem, de most csak lébocol a világban. Mire vár? Betöltötte a negyvenet, de még mindig a nőkön jár az esze, nem akar az tán sohasem megnősülni. Azt hiszi, örökké tart a fiatalság, pedig de hamar elmúlik . . . Istenem, de hamar, csak egy lélegzetvételnyi az egész.... Amig gyúrta a tésztát, a liba, Bicege, ott totyogott körülötte. Nyomorék jószág volt, az egyik lábára sántított. Két éve már, hogy elverték maguk közül a többiek, az öregasszony akkor vette magához. Csinált neki a konyha sarkában egy vackot, oda telepítette. A többieket már régen levágta, de ez megmaradt. Megszokta, megszerette, ahogy egyre inkább kezessé hüségesedett. Még nevet is adott neki. Bicege, igy hívta. Fura látvány volt, amint sántikálva a nyomába szegődött, amikor enni adott a csirkéknek, vagy utána tipegett a szomszédba, mintha félne otthon egyedül maradni. Ha valaki rányitotta az ajtót, gágogva jelezte, de a liba gajdolására nyitotta ki a szemét hajnalban is. így van ez, Bicege - mondta most, és sóhajtva görgette a tésztát a gyúródeszkán, - van is egy fiam, meg nincs is. Legalább egy lapot küldhetett volna húsvétra, de hát elfeledkezik ő ilyen semmiségről . . . Pedig hát, mi megírni egy lapot? Na, mondd csak? Vesz egyet a trafikban, ráragasztja a bélyeget, aztán odafirkántja a jókívánságait. .. . A csomagot se köszönte meg, amit küldtem, azt se tudom, megérkezett-e. Nem volt az nagy csomag, de egy kis hazai sose árt ... . Legalább arról eszébe jút, hogy él még valahol egy bolondos vénaszszony, aki felnevelte, kitanittatta . . . Pedig, de nehezen Bicege, ha te tudnád, milyen nehezen... Amikor az apját hiába vártam haza a frontról, azt hittem, hogy belepusztulok .... De hát kellett az erő, mert itt volt ez a Feri.... Nem mondom, kedves gyerek, meg jó eszű is, sose hallottam rá panaszt az iskolában . . . Most is megbecsülik a vállalatnál, ott Pesten. . . . Magas beosztásban van, sokat utazik. Egyszer, tudod honnan kaptam tőle lapot? Ausztráliából. Bizony még ott is járt. Egy kenguru volt azon a lapon. Most mit gágogsz? Hogy nem láttál még kengurut? Hát ki látott? Én sem. De azért van. A liba azonban nem, hagyta abba a gágogást. Az ajtóhoz bicegett, megkopogtatta a csőrével, úgy mint amikor vendég közeledtét jelzi. No, te bolond, no - csitította az öregaszszony, és kötényébe törölve a kezét kinyitotta az ajtót. - Mi jött rád, hogy igy jajveszékelsz? Bicege gyorsan kibukdácsolt és kíváncsian utánalépett ő is. A kapun ekkor került beljebb a két férfi. Egy alacsony, szemüveges és mellette az a magas, széles vállu abban a fehér prémes autós kabátban. .. . Feri! - kiáltotta az öregasszony és abban a pillanatban már el is felejtette as iménti gondolatait. Az öröm zavarta ki mindet a fejéből, mint a váratlanul jött szél az összetorlódott felhőket. Az igazgatóm mutatta be Feri a szemüvegest, miután átölelte az édesanyját. - Itt jártunk a környéken hivatalos ügyben, mondtam Sanyinak, tegyünk már egy kanyart és nézzük meg édesanyámat. — Azt bizony jól tettétek - mondta az öregasszony, s közben betessékelte őket a házba. A szépen kitakarított, birsalma illatú "tiszta szobába” vezette őket az öregasszony és pálinkát tett az asztalra. Feri ivott, az igazgató vezetett. Van nekem olyan köszméte szörpöm, hogy vetekszik a pálinkával . . . hozok akkor azt. Amikor kisietett a szörpért. Feri az anyja után ment a konyhába. Az ajtót gondosan behúzta maga mögött. Mama - halkította le a hangját, és az anyjának is intett, hogy csöndesebben szóljon -, ígértem egy jó ebédet az igazgatómnak. . .. — Hiszen ez természetes, fiam. Mindjárt levágok egy tyúkot, és megcsinálom levesnek. Biztosan izleni fog neki. . . . —Tyúkot? Mama, én libasültre hívtam. Él, hal a libáért, és hát tudja, hogy van az.. .. Ha haverok is vagyunk, azért mégiscsak az igazgatóm, és sok minden függ tőle.... —Liba sajnos már nincs, fiam. Levágtam az összest. —És az, amelyik ott volt maga mellett az udvaron? Talán a szomszédból szökött át? Az öregasszony nem felelt rögtön. Mintha a titkát lesték volna ki, úgy érezte. No igen, hát ez a Bicege is csak liba, de ő még álmában sem gondolt rá, hogy éppenúgy le lehessen vágni, akár egy csirkét. . .. Tudod, súgta kicsit szégyenlősen, - az már valahogy nem olyan. . .. — Nem olyan? Hát akkor milyen? Pontosan úgy nézett ki, akár egy liba. — Hiszen az hát... liba... de sánta.... - Az öregasszony úgy árulta ezt el, mint egy döntő érvet az életben maradasa mellett. — Na és? Mit számit az? Ha levágja, majd elmúlik a sántasága is. Bicege - mintha sejtené, hogy róla van szó - bedugta fejét a félig kinyitott bejárati ajtón, és szemével a gazdáját kereste. Aztán odasántikált hozzá, és a köténye zsebéből kicsipegetett néhány kukoricaszemet. — Torkoskodsz? - kérdezte az öregaszszony, mint egy gyerektől, ha az a cukrot dézsmálja, majd a fiára nézett és azt mondta:Nem vágom le... ezt én nem vághatom le. Nem? Aztán miért nem? — Mert ez ... ez nagyon a szivemhez nőtt. . .. — Na, ne tréfáljon már! - nevetett fel Feri értetlenül. - Ha nem láttam volna, hogy mannyi libát nyakazott le gyerekkoromban, a csirkékről, tyúkokról nem is beszélve, akkor tán még el is hinném. Mitől lett most ennyire érzékeny? — Nem érted ezt te - sóhajtott az öregasszony -, de talán jobb is, ha nem érted. ... Dehogynem, mondta indulatosan Feri, nagyon is értem! Maga képes lenne ezt a libát pusztán a saját szeszélye miatt meghagyni, azzal csöppet sem törődve, hogy mit árthat vele nekem! Én mára az igazgatómnak libasültet ígértem, nem maradhatok szégyenben. Még, ha nem látta volna azt a libát, akkor mondhatnám, hogy nincs, de észrevette. Ott idétlenkedett maga mellett az udvaron. Ne makacskodjon már tovább, hanem vágja le. — Nem, és nem, - válaszolt az öregaszszony. ... De ha annyira akarod, akkor végezz vele te. Ne gyűlöld meg az anyádat, hogy még a kívánságodat sem teljesiti, ha nagyritkán hazakerülsz. . . . — Komolyan beszél, mama? - Hiszen tudja, hogy én soha életemben nem vágtam el még egy csirkének a nyakát sem. ... — Egyszer el lehet azt is kezdeni... Ott a kés a gyúródeszka mellett . . . Feri pár pillanatig tétovázott. Az anyját figyelte, hogy hátha mégis megmásítja a gondolatát. De amikor látta, hogy az öregasszony továbbra is makacsul mozdulatlan, ingerülten rántott egyet a vállán és a késért nyúlt. — Jól van, de remélem, megsütni nem nekem kell? Vagy még azt is? Na, menjen odébb mama, mert igy nem férek hozzá... . Az öregasszony kicsit félrehúzódott, de vele együtt mozdult Bicege is. Egészen a háta mögé bújt, veszélyt érzőn, a gazdája védelmét keresve. Feri türelmetlenül kerülgette őket, de akármerről nyúlt a libáért, minduntalan az anyjába ütközött. — Ez igy nem megy. Legjobb lesz, ha kiküldi az udvarra. Ott nem tud úgy magához bújni, hátulról nyakon csíphetem. . . . — Hess, Bicege - suttogta az öregasszony -, eriggy már ki, nézd meg a csirkéket. ... No, menj már.... De Bicege maradt. Éktelen gágogásba kezdett. Riadtan el-elcsukló hosszú hangokat sipákolt ki a gégéjén keresztül, ami úgy hatott, mintha kérdéseket tenne fel. Mi ez? - Mit akarnak vele csinálni? - Miért ez a nyugtalanító állapot ott, ahol olyan csendben éltek eddig?! — Te sánta rútság, rajtam akarsz kifogni?!kiabálta Feri, az anyját odébbtaszitva, s a libáért kapott. Az öregasszony nekipenderült az asztalnak, beletenyerelt a gyúrt tésztába és az addig visszafogott könnyek úgy peregtek le az arcán, mint a kiszáradt tómedert hirtelen belepő zápor. Bicege, mintha madárnyi eszével érezte volna, hogy valami sérelem érte a gazdáját, teljes erejével Feri kezébe csípett, aki ettől elejtve a kést, felorditott. — Mi történik itt? - Az igazgató úgy állt a sebtében kitárt ajtóban, pislogva, hunyorítva a szemüvege mögött, mint aki attól tart, hogy már elkésett a segítséggel. - Mit akartál tenni Feri? — Mit? - Levágni ezt az átkozott libát! -Neked. — Nekem? - Az igazgató döbbenten, akár ha egy drámai filmrészletét tekintené meg, bámulta az eléje tárúló látványt, középpontban a síró öregasszonyhoz simuló libával. Vajon igaz lehet mindez? Kicsit hallgatott aztán mintha Ítéletet mondana az egészről, kijelentette, élesen, pattogósán mintha valami gyorsan összehívott rendkívüli értekezleten lenne: - Fölösleges lett volna, hiszen én nem is szeretem a libahúst! — Nem?! - Feri dühösen fújta, rázta a fejét. - Akkor ki beszélt nekem a kocsiban, hogy majd meghal egy kis libasültért? Hogy nem adná oda egy Marsutazásért, ha ebédre ropogósra sült libacombot ehetne párolt káposztával? Akkor ezt ki mondta? — Erős lehetett az a pálinka - nézett a szemébe nyugodtan az igazgató, - ha ilyen feledékennyé mosta az agyadat. Éppen az ellenkezőjét mondtam. Azt, hogy a szárnyasok közül a libát szeretem a legkevésbé. Túlságosan száraz a húsa. De különben sem lenne időnk ebédelni. Már igy is késésben vagyunk. Az öregasszony most először pillantott az igazgatóra, és anélkül, hogy találkozott volna a tekintetük, megérezte: a hazugságot. Megérezte, hogy ez az ember most nem mondott igazt. Mert igenis szereti a sültlibát, de most letagadja. Szégyenben, hazugságban hagyta a fiát, őmiatta. És ekkor szerette volna megsimogatni Feri fia fejét, vigasztalóan, ahogy valamikor régen, ha megbántották, de csak egy félbe tört, tétova mozdulatot tett a kezével. — Azt hiszem, indulhatunk - nézte meg az óráját az igazgató. - Előre megyek, megvárlak a kocsinál. Majd legközelebb -fordult az öregasszonyhoz - itt maradunk ebédre is. Egy jó túrós csúszára. Tessék elhinni, hogy én azt a legizletesebben elkészített sülteknél is többre értékelem. - Amikor egyedül maradtak, Feri kerülte az anyja pillantását. Lassan lehajolt, felemelte a kést, odatette az asztalra. Hogy feledkezhetett igy el magáról? Hogy juthatott el idáig? - Valamit mondani kéne most erről . . . Bocsánatot kérni, mint gyermekként, ha megbántotta, vagy odabújni . . . oda ... a liba mellé, és egy hosszú sírással tisztára mosdatni kicsit a lelkét. Hiszen mit ér minden karrier, nők, utazás, ha ez a régi konyha, és benne ez a régi kis öregasszony ilyen távol kerülhetett már tőle? — Mama... nyögte kicsit rekedten, és a falra fölakasztott paprikafűzért bámulta -, maga... ha jól hallottam... nevet is adott ennek a libának? — Adtam fiam. — Mit? — Mit?... hát. .. Bicege. ... — Bicege . . . Feri inkább csak sóhajtotta, mint mondta ezt a szót, és eszébe jutott, hogy gyermekkorában szinte minden állatnak nevet adott az udvarban. Még a fán fészkelő gerléknek is. . . . Lassan ment ki, nem nézett vissza. Valami szörnyen tehetetlen, lépéseket nehezítő fáradtságot érzett. Mintha csak azért jött volna haza, hogy ezen a délelőttön összecsomagolja és egy láthatatlan batyuban ezentúl magával cipelje mindenhová, mint valami lelket rogyasztó nehezéket: a gyermekkorát. — Hej, Bicege, Bicege... nézett utána az öregasszony -, hát te mit tettél vona az én helyemben? - Felelj, te nagyokos! - Hallgatsz? - Jobb is. — Hallgass. (Készítettem Tóth-Máté Miklós elbeszélése alapján okulásnak szánva mindazoknak, kik fentiekből okulhatnak, vagy okulni itanulij akarnak.)
