William Penn Life, 1989 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1989-11-01 / 11. szám
Page 10, William Penn Life, November 1989 ÉDES DIEHZETEHIIIK tWELVE.” Himnusz: Kölcsey és Erkel Isten áldd meg magyart Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel; Bal sors akit régen tép, Hozz rá vig esztendőt, M egbünhödtemár e nép A múltat s jövendőt! Kerekgyártó Barbara A Magyar Oldal Tudósítója III. Rész Az 1839-es esztendőben ismerkedik meg Adler Adéllal; a két muzsikus egymásra talál, s a találkozásból házasság lesz. A szinház új igazgatója Bartai Gábor, aki már 1843-ban is pályázatot hirdetett Vörösmarty Szózat-ának a megzenésítésére, melyet Egressy Bényi zenéje nyert el, most újabb pályázatot készül meghirdetni. A pályázat igen nagy fontosságú, mert olyasvalámit próbál pótolni, ami Europa valamennyi népe között egyedül Magyarországnak hiányzik: a pályázat himnuszt adna a magyar népnek. Kölcsey versét, Himnuszát szeretné megzenésittetni, s biztos benne, hogy azt csak egyetlen ember tudja megadni az országnak, s ez a zeneköltö Erkel Ferenc. Erkel azonban első hallásra nem kíván pályázatokkal foglalkozni. Nem érez vágyat a versengésre. Az igazgató azonban Erkel előtt Ízlelgeti, mondogatja a vers sorait: "Isten áldd meg a magyart. . ..” Pozsonyban vannak .. S Erkel fél. Még nem szánta rá magát, hogy felkeresse a vén templomhajót, az öreg orgonát, ahol pályázát kezdte. Fél az emlékektől.. a múlttól. Az elérzékenyedéstöl. Aki ilyen nehéz háborút visel, mint ö: harcolván egy új műfajért, egy színházért, egy új nyelvért, a magyarért, a némettel szemben - és valami megfoghatatlan, kimondhatatlan nagy ügyért... az nem érzékenyedhet el. Húzza-vonj a az öreg templommal való találkozását, de egy reggel azon veszi magát, hogy már ballag is felfelé a lépcsőn.. S már énekel is a hangszer. Tiz, száz, ezer síppal . . . S micsoda harsány hang, mintha itt dalolna körülötte mindaz, amit az évek, évtizedek felhalmoztak szivében. Zúg, zúg az orgona__s ime, az orgonazúgás csúcsain, mint ragyogó felhötenger felett a napfény, egyszerre énekelni kezd valami sosem hallott dallam . . . "Isten áldd meg a magyart. . . .” Két nap hiányzik még, s a Nemzeti Színházban megszólalnak a beküldött pályaművek. Bartai Igazgató egész nap Erkelt keresi, de az bújik előle, mintha érezné, hogy vadásznak rá ... Az igazgató azonban rátalál, s Erkelt kabátszárnyánál megragadva húzza egy helyiségbe, hogy felelősségre vonja . . . pogány ember talán, hogy figyelemre sem méltatja azt a versezetet, melyből ez ország fohásza lesz? Erkel azonban bevallja: betéve tudja minden sorát... s kénytelen leülni s a már Poszonyban, az öreg templom orgonáján felzúgott dallamot Bartai kérésére lejegyzi__ Egész legenda van arról, hogyan tárgyalt a versenbirák népes hada a zenemű, illetve a pályázat biráinak kiválasztásáról. Az egyik azt ajánlja, hogy a pályabirák közé be kell választani az arisztokrácia legkülönbözőbb árnyalatait. Legyenek ott a jószandéku föúrak; üljön ott maga Széchenyi, s akkor elmondhatnák, hogy a "legnagyobb magyar” döntötte el, minő imával fohászkodjék az Úristenhez a magyar nemzet. De hol marad majd a sereg igazi zöme? - Az a beláthatatlan sokadalom, mely Kossuth mögé sorakozik? - És hol van az ifjúság? No meg az iparos és kereskedő céhek derék emberei? És milyen pályabizottság volna az, mely a költészet, sőt a zeneköltészet kérdéseiből éppen a toll s a művészet kiválóságait hagyná ki? - Hogy himnusz e a Himnusz, mármint Kölcsey Himnusza, mindenekelőtt olyan elmék döntsék el, mint Bajza, Vörösmarty, Petőfi. . . ! Az igazgató azonban végighallgatva a milliónyi tanácsot, a bölcsek legnagyobb megdöbbenésére kijelenti, hogy ez pedig olyan pályádij, amin nem a bírák, nem bizottság, s megcsak nem is a tudósok mondjak ki a győztes nevét, mivel ilyen bizottságok itt nem lesznek - itt maga a nemzet dönti majd el milyen himnusszal fordul a magyar az egek Urához. így történt, hogy a szinház az ünnepi estén kitárta valamennyi kapuját, s az ment be rajta, aki csak jónak látta. A szinház színükig megtelt. . . Nem mondta senki, de ünneplő ruhában jöttek a névtelen iparoslegények csakúgy, mint a gazdag budaiak, s az Írók, költők, művészek, színészek éppúgy felöltőtték legszebb ruhájukat, mint ahogy diszmagyarban jelennek meg a nemesség legjavának képviselői is. Nincs semmi beszéd, bevezető szónoklat, csak szétnyílik a függöny, s a színpadon ott áll a Nemzeti Szinház teljes dalkara. A karmester pálcája villan, s a kórus rázendít az első dalra; szépen megirt zenemű, de hiányzik belőle az a villamos áram, mely az embereket összeforrasztaná... A második, sőt ötödik pályázónál is hasonló eset áll fenn; - a közönségen valami csüggedés féle vesz erőt: hiába, himnusz úgy látszik parancsszóra nem születik . . . Talán ki kell annak forrnia az évszázadok tisztitó füzében .... Aztán új melódia zendül... s a közönségen valami megnevezhetetlen rebbenés fút végig. Szó sem hallatszik, szomszédjához sem hajol senki sem. És mégis mindenki érzi: a "nagy vendég” - a remekmű - a Himnuszunk Megszületett! - S csillog az ezernyi szempár. Hevesebben dobognak a szivek, az emberek úgy érzik, valami nagy-nagy áramlat sodorja őket, mely mind magasabbra, magasabbra emeli utasait.Zeng a kórus, mint a száz-sipú orgona; zeng, s egyre emelkedettebb a dallam, mint valami diadalmasan hömpölygő folyam, s felette szivárványként ragyog fel: "Isten áldd meg a magyart. . . .!” És alighogy az utolsó sor elhangzik, a tapsolásnak és éljenzésnek orkánja rázza meg a színházat szűnni nem akaróan .... A muzsikus társadalom nevében köszönet a pályadíjnyertesnek : Erkel Ferencnek, mely köszönet ilyenformán hangzott: "Hazánk, nemzetünk, világraszóló remekei nyomán tanulta meg tisztelni, s becsülni Önt Erkel Ferenc uram . .. Ön adott nekünk olyan klasszikus zenét, melynek ütemében magyar szív dobog... S most adott magyar imádságot is, mely bízvást vetekedhet más népek nemzeti himnuszával. Az elismerés java részét a szinház ünneplő közönsége átadta már ... de szeretnénk ha érezné Ön: büszkévé tesz bennünket, azon hadsereg közkatonáit, amelynek Ön e naptól kezdve dicsőséges vezére lett Csupa piros betűs ünnep . . . íme: az önnön erejére ébredt nemzet saját himnuszával köszöntheti történelme ünnepnapjait.... A Himnusz nagy sikere ellenére azonban mégis lassan terjed. Nemzeti imádsággá csak 1859 után lett. 1886, december 16-án karmesteri működése 50.-ik évfordulójára ünnepséget rendeztek tiszteletére a Vigadóban. Amikor a terembe lépett, egy több kórus szine-javából toborzott énnekkar rázendített a Himnuszra. A törődött mester könnyes szemmel hallgatta. A szónok Jókai Mór a nagy mesemondó volt, s ö mondotta: "A fenségestől kezdve a népiesig, a paloták komoly méltóságától, a tragikum gyászától kezdve a puszták méla ábrándozásáig mindent feltalálunk Erkel dalmüvészetében, ami magyar, ami a miénk . . A két világrészt meghódíthatta volna, de ö nem akart másnak alkotni, nem akart más által érdemeket megérttetni, mint a magyar által.. Egy félévszázados életpályán, mint emlékkövek állnak megalkotott müvei a Hunyadi László, Bátori Mária, a Bánk bán, s világhírű áriája a Hazám, hazám, te mindenem, örök érdemű darabok maradnak ezek a nemzetnek .. S a szent láng még nincs kialvófélben.” De Jókai tévedett. A láng kialvófélben volt. Erkel még tervezgetett, de ereje már nem volt a kivitelezéshez. 50 éves karmesteri jubileumát az Operaház is megünnepelte. Záporoztak rá a kitüntetések. Szülővárosa Gyula díszpolgárává választotta. 1889-ben megkapta a legnagyobb állami kitüntetést, a V askor ona-rendet. Naponta elsétálhatott saját szobra előtt, amely az Operaház homlokzatát diszitette. Utoljára 1890, november 7-én, 80 esztendős korában állt utoljára nyilvánosság elé, maga-alapitotta zenekarával. 1893-ban zord tavasz köszöntötte a fővárost. Erkel megfázott, tüdőgyulladást kapott. Állapota egyre romlott, s már a kertbe sem tudott többé kivánszorogni. Szivgyengeség lépett fel nála, ráadasúl baját még fokozta, hogy a lábai is teljesen felmondták a szolgálatot. Junius 50-én fordult az állapota teljesen válságosra. Olykor ébren volt, de már nem ismerte fel körülötte álló gyermekeit __Este 10 óra tájban a szive megszűnt dobogni. Haláhire megdöbbentette a fővárost. Mintha most ébredtek volna ra: kijük, mijük volt Erkel; s hogy el is veszíthetik! - De hisz olyan öröknek látszott! Junius 18-án az Operaház előcsarnokában ravataloztak fel. Ezrek és tízezrek vonultak el koporsója előtt és tették le a kegyelet kis virágszálait és óriás koszorúit. A filmharmonikusok zenekara a Hunyadi gyászindulójával búcsúztatta karnagyát. A gyászbeszédek, méltatások, búcsúztatások után minden szónál ékesebben tisztelgett sírja előtt a nép, amikor karmesteri intés nélkül, a szivéből szakadt fel az ének: "Isten áldd meg a magyart...!”
