William Penn Life, 1989 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1989-09-01 / 9. szám
September 1989, William Penn Life, Page 3 IMS IIEI7EIFIIIÍI I VEEVE.” HIMNUSZ Ének a magyar nép zivataros évszázadaiból Kölcsey és Erkel I. rész Két csillag - két pálya. S már e két név hallatára is ünnepi érzés száll meg bennünket. - Kölcsey Ferenc nevére a magyar nemzet imádságos Himnusza jut eszünkbe Erkel Ferencével együtt, aki ez "imádság” mellé olyan zenét komponált, mely kétséget kizáróan vált méltóvá Kölcsey soraihoz. Képzelhetö-e nemzeti ünnep e fenséges imádság nélkül? - Aligha. Mint ahogy a Himnusz öröklődik nemzedékről nemzedékre, úgy öröklődik az ö nevük és emlékük is. Az ö életükkel való foglalkozás nem közönséges gyönyörűség. Ünnepi érzéssel követjük őket a bölcsőtől a sírig. Kölcsey Ferenc Ónd vezérig szármasztatja vissza családját. Erdély-ben született 1790, augusztus 8-án. Édesapja korán meghalt, s még az apa elvesztése elótt egyéb súlyos csapás is érte, himlőbe esett, s elvesztette fél szemét. A különben is gyenge szervezetű gyermek félénkké és szomorúvá vált, s az is maradt egész életében. A könyv lett legkedvesebb barátja. Ha nem vigyáztak rá, képes volt egész éjjel fenn virrasztani könyvei mellet. - Tizenkét éves korában újból mérhetetlen csapás éri: meghal az édes jó anya. Nincs többé, aki a félénk, szomorú kedvű gyermeket vigasztalja, bátorítsa. Teljes nagyságában érzi most e korban már a szülői veszteséget, és most menekül igazában könyvei közé, vigasztalást és enyhülést keresve. Verseket is irogat már, mint kisdiák, de azokat csak legjobb barátjának Kállay Ferencnek mutatja meg. Amilyen szigorú kritikus mások munkái iránt, oly szigorú most, ifjon, saját versszüleményei iránt. Tisztában van magával és szárnypróbálgatásait nem nézi többre, mint amik azok valójában. Ö most elsősorban tanul és tanul. Latint, görögöt, franciát és németet. Mint debreceni diák mar ö az osztály első diákja, s mire Pestre ér 1810 körül, neve már nem ismeretlen az irodalom akkori nagysága előtt sem. Barátait itt találta meg az írók és költők között. De bátortalansága itt is utóléri. Vajon lesz-e, aki az ö verseit, énekeit meghallgassa? - Tizennyolc éves volt, mikor első versét nagy szégyenkezéssel megküldte a nagy mesternek, Kazinczynak. Nevét azonban mégsem versei szerezték meg, hanem egy másfajta munka. Mi volt ez a munka? - Felelet a Mondolatra. Mi volt a Mondolat? - Kazinczy tói tudjuk, hogy merész nyelvújító harca két táborra osztotta a tudósok és Írók seregét. Mind a két tábor túlzásba vitte a nyelvújítást, az új szók csinálását, az ellentábor, az ósdiak, meg túlzásba vitték a minden újítástól való csökönyös idegenkedést. Kazinczy kíméletlen, sértő fölényességgel irt az ósdiakról, Azokat mélyen bántotta e fölényes gúny. E kíméletlen harc szülte a Mondolatot, mely szörnyen kipellengérezte a nyelvújítás túlzásait. (Maga a "mondolat” szó is - a "mondat” helyett használt csufondáros túlzás.) E csufondáros műre jelent meg Kölcsey neve alatt a válasz: Felelet a mondolatra címmel. - A harcot végúl is tudjuk, hogy az ósdiak veszítették el, mert nagy tűzzel támadtak olyan szavak ellen is, melyek igazán szerencsés alkotások voltak, s gazdagították nyelvünket, s finomították a magyar stílust. De amennyire vágyott Pestre, úgy nem érezte itt jól magát. Csekére megy, a birtokára, s itt irta meg örökszép Himnuszát 1823, januar 22-én. Az idő, amelyben a Himnusz született, a magyar nemzet életének egyik legszomorubb ideje volt. Országgyűlés nélkül, rendeletekkel kormányozták az országot Bécsböl. Szedték az adót, a katonákat. A legyengült nemzet mármár megadta magát. Az erőszak megtörte a megyék ellenállását, s a hatalom szabadon garázdálkodott. Mi lett a magyarból, mi lett Mátyás király országából? - Hová létt a régi magyar vitizség? - Hogy lezülött, legyengült a büszke, hős magyarok ivadéka! - Már csak az Isten segíthet rajtuk. Való igaz, hogy a nemzet is bűnös a maga züllésében, de ez a nemzet annyit szenvedett már ártatlanul. Ez a nép megbünhödte már a múltat és a jövendőt is; legyen vége a megpróbáltatásnak! - Ez a gondolat ragadja meg a költőt, s Istenhez fordul, hozzá könyörög. - Hisz Isten az, ki által e szép hazát nyerte Bendeguznak vére. Ö az, ki érettünk ért kalászt lengetett Kunság mezein, s nektárt csepegtetett Tokaj szölövesszein. Ó az, ki gyakran plántálta zászlónkat vad török sáncára. De Isten nem csak áld, büntet is. S végigszenvedteté velünk mongolok nyilait, a török rabigát, s mindezenknél a legkeményebb büntetést, mikor saját fiai támadtak a hazára, s az üldözött nem lelte honját a hazában. Vérözön a földön, lángtengen a levegőben. Ahol vár állott, most kőhalom búslakodik; ahol kedv, s öröm repkedett, most halálhörgés, siralom. És nem virul szabadság a holtnak véréből, de "kínzó rabság könnye hull árvák hö szeméből.” S mégegyszer felsír a költő kebléből az imádság: "Szánd meg Isten a magyart, kit vészek hányának . . .! - A csekei birtok magányossága tehát nem volt gyümölcstelen. A költő, ki ekkor még távol élt a világtól, távol a küzdelmektől, a költői és hazafiúi ihlet egy szerencsés pillanatában hangot adott a közérzésnek: nem tartható tovább a nemzet szevedése. Ha bűnt bűnre is követett, megbünhödött, megszenvedett már érette. Álljon itt most Kölcsey örök szép magyar imádság teljes terjedelmében, olvassuk, tanuljuk meg a szavait, s mondjuk, ismételjük azt gyakran magunkban, mint fohászt a magyarokért, a hazáért: Isten, áldd meg a magyart Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel; Bal sors akit régen tép, Hozz rá vig esztendőt, Megbünhödte már e nép A múltat s jövendőt! Őseinket felhozád, Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendeguznak vére. S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai F elvirágozának. Értünk Kunság mezein Ért kalászt lengettél, Tokaj szölövesszein Nektárt csepegtettél. Zászlónk gyakran plantálád Vad török sáncára, S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára. Hajh, de bűneink miatt Gyűlt harag kebledben, S elsujtád villámidat Dörgő fellegedben. Most rabló mongol nyilát Zugattad felettünk Majd töröktől rabigát Vállainkra vettünk. Hányszor zengett ajkain Ozmán vad népének Vert hadunk csonthalmain Gyözedelmi ének! Hányszor támadt ten fiad Szép hazám kebledre, S lettél magzatod miatt, Magzatod hamwedre! Bújt az üldözött s felé Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett s nem leié Honját a hazában, Bércre hág és völgybe száll Bús kétség mellette, Vérözön lábainál, S lángtenger felette. Vár állott, most kőhalom, Kedv s öröm röpkedtek, Haláhörgés, siralom Zajlik már helyettek. S ah, szabadság nem virul A holtnak véréből, Kínzó rabság könnye húll Árvánk hö szeméből! Szánd meg Isten a magyart Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart Tengeren kínjának. Balsors akit régen tép, Hozz rá vig esztendőt, Megbünhödte már e nép A múltat s jövendőt! Végtelen szomorú életet élt Kölcsey a csekei magányosságban. Átkozta a sorsot, mely "emberi társaság nélkül hagyta,” s mégis szobájának négy fala közé zárkózott, ablakait besötétitette, hogy emberi képet ne lásson. Ö maga teszi ezt a vallomást önéletrajzában. Mikor kimozdul Pestre és Pécelre megy, ahol az "Élet és Letteratura” folyóiratnak szerkeszt Nemzeti hagyományok cim alatt tanulmányokat. Kimondja a nagy szót, hogy az igazi nemzeti költészet szikráit a köznépi dalokban kell keresni. Visszekerül hát újra az irodalmi életbe, de egy év után újra földbirtokára tér vissza. (Folytatás következik)
