Vízügyi Közlemények, 2023 (105. évfolyam)
2023 / 1. szám - Szlávik Lajos: Adalékok az 1947-48-as szilveszteri felső-tiszai árvíz történetéhez
Az antant hatalmak Ausztriával 1919. szeptember 10-én megkötött saintgermaini szerződése egyike a Párizs környéki békeszerződéseknek. A szerződés 381 cikkelye az Osztrák-Magyar Monarchiának az első világháború utáni felosztását tartalmazta és szentesítette a Monarchia helyén 1918-ban alakult nemzeti államok létrejöttét. A békeszerződés 1920. június 16-án lépett hatályba, amikor egyúttal formailag is megszűnt az Osztrák-Magyar Állam. A szerződés Kárpátalját Csehszlovákiához juttatta. Ezért cserébe a cseheknek ígéretet kellett tenniük, hogy autonómiát adnak Kárpátaljának. Ezt azonban a csehek nem tették meg, (csak 1938-ban adták meg, amikor már késő volt). A béke értelmében 12 656 km2 került Csehszlovákiához, míg Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros vármegyék túlnyomó része (a Csaptól Pallóig eső határmenti falvak) Szlovákia részét képezték. Ezt az állapotot rögzítette az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés is. A kárpátaljai közigazgatás 1922-ig a katonai parancsnokság kezében volt, ekkor szűnt meg az ostromállapot. Hivatalos nyelvként a cseh nyelvet vezették be, a magyarok helyére cseh hivatalnokok kerültek, a tartomány hivatalos neve Podkarpatská Rus lett (1938-ig). Kárpátalja területén ekkor kb. 185 ezer fős magyar közösség élt, amely a népesség 30%-át tette ki; a ruszinság aránya 56%, a németeké pedig 10% volt. A magyar lakosság száma a békekötés után nagy mértékben csökkent (elvándorlás, kiutasítás, a görögkatolikus magyarság mszinná minősítése stb.). Ugyanekkor nagyszámú cseh bevándorlás volt, főleg Ungvárra. Az 1921-es csehszlovák népszámlálás csak 110 ezer magyart regisztrált Kárpátalja területén. Az 1938. szeptember 29-én megkötött müncheni egyezményben a nyugati hatalmak hozzájárultak ahhoz, hogy Németország bekebelezze a németlakta Szudéta-vidéket. A magyar és lengyel területi követelésekről csak az egyezmény függelékében volt szó. Eszerint Magyarországnak és Lengyelországnak a csehszlovák kormánnyal való kétoldalú tárgyalások útján kellett megkísérelni a területi problémák megoldását, s amennyiben 2 hónapon belül nem születne megállapodás, akkor az ügy a konferencia résztvevői elé kerül. A csehszlovák-magyar tárgyalások 1938. október 9-én kezdődtek Komáromban, igen feszült légkörben, de 4 nap után, október 13-án minden eredmény nélkül megszakadtak. A vitatott területeken a magyar kormány népszavazást követelt, de ezt nem sikerült elérnie. Mindkét fél álláspontja megmerevedett, majd újabb huzavona következett, végül német-olasz eszmecsere után október 30-án Csehszlovákia, majd nyomban utána Magyarország felkérte a tengelyhatalmakat a döntéshozatalra. Anglia és Franciaország érdektelenséget mutatott az ügy iránt, a Német Birodalom és Olaszország lett a döntőbíró. Végül 1938. november 2-án megszületett az úgynevezett első bécsi döntés. Ennek értelmében Kassa, Ungvár és Munkács Magyarországhoz került. Az első 120 Szlávik Lajos: Adalékok az 1947-48-as felső-tiszai árvíz történetéhez
