Vízügyi Közlemények, Kvassay Jenő emlékszám születésének 170. évfordulójára (különszám, Budapest, 2020)
Fejér László: Kvassay Jenő szerepe a magyar vízgazdálkodás történetében
Kvassay Jenő szerepe a magyar vízgazdálkodás történetében 9 Első vízügyi tárgyú munkája, a Vizeinkről című könyvecske (1875), becsületére válhatna mindazoknak, akik napjainkban a Tisza-szabályozásnak, ill. az ármentesítéseknek a töltésezésekkel és átvágásokkal végrehajtott rendszerét gyökeresen megkérdőjelezik. Kvassay ebben a művében - az ármentesítésekkel kapcsolatban — inkább a települések körtöltésekkel történő megóvására helyezi a hangsúlyt, s az áradások vizét pedig természetes tavakba, mélyebben fekvő, töltésekkel határolt medencékbe javasolja vezetni, ahonnan az ár levonulta után a vizet vissza lehet kormányozni az eredeti mederbe. Ily módon nem riad vissza attól az ötlettől sem, mely szerint a Duna árvizét valahol Pozsony alatt meg lehetne csapolni és a Balatonba vezetni, majd a nyári kisvíz idején a többletet a Sión keresztül eljuttatni a Dunába. „Hogy eme természetes viszonyokhoz lehetőleg simuló folyószabályozó rendszernél, melynek főelve a vizet lehetőleg teljesen kihasználni, hiányainak megszüntetésével - nagymérvű gátakra is lesz szükség, kétséget nem szenved, azonban eme gátak és a gát-rendszer között óriási különbség van. Eme gátakat fele olyan erősre sem kell építeni, mint a gát-rendszer azt megkívánná, s míg a védtöltések a torkolat felé folyvást erősbödnek, addig eme rendszernél ellenkezőleg, folyvást kisebb és kisebb mérveket ölthetnének, s alul egészen megszűnnének. Ezek a víznek úgyszólván csak irányítására szolgálnának, hogy merre vegye útját.” Kvassay ugyanitt saját koráról szólva „lecsapolási viszketegség”-et említ, s megállapítja: „Amíg a folyószabályozásoknál az eliszapolást hagyták figyelmen kívül, addig a lecsapolásoknál a vízfelületek átalakító befolyásának az éghajlatra vonatkozólag igen kevés, úgyszólván semmi jelentőséget sem tulajdonítottak. A mocsarak, lápok és tavak lecsapolása egész mániává fejlődött ki, mely a pillanatnyi haszon kedvéért feláldozza a legtartósabb és legbiztosabb jövőt.” Amikor fentebb Kvassay vízügyi politikai programját említettük, akkor természetesen nem egy pontokba szedett és kinyomtatott programról beszéltünk, mert ilyet - ellentétben unokaöccsével, Sajó Elemérrel - Kvassay nem írt. Azonban számos cikkéből és tanulmányából plasztikusan kirajzolódik az a „vízügyi ars poetica”, amely pályafutásának szinte minden lényeges mozzanatát vezérelte. Ha 1875-ben még az utókorról beszélt, akkor nyilván nem gondolt arra, hogy ebbe az utókorba az ő munkássága is messzemenően beletartozik majdan. Hiszen a fiatal gépészmérnök - a napi teendők szintjén az addig ellentmondásosan intézett Tisza-szabályozás mielőbbi befejezését tartotta a legfontosabbnak, s a „hogyan tovább?” részletes programjának kidolgozásához csak évek múltán fogott hozzá. A Tisza-ügy rendbetételét a sokfelé jelentkező anomáliák, de végső soron az 1879-es szegedi árvízkatasztrófa tette sürgetővé. Tudnunk kell, hogy a 19. századi folyószabályozási munkákat a hazai nagy- birtokosok kezdeményezték. Az Andrássy, Károlyi, Lónyay, Wenckheim grófok és társaik képviselték azt a hatalmi csoportosulást, amely a Tisza-völgy igencsak
