Vízügyi Közlemények, 2005 (87. évfolyam)

Clement Adrienne-Istvánovics Vera-Somlyódy László: A Balaton vízminőség állapotának értékelése

66 Clement Adrianne-Istvánovics Vera-Somlyódy László gyűjtő több pontján is értelmezhetjük: (A) a forrásoknál, (B) azokon a pontokon, ahol a tápanyagok belépnek a felszíni vizekbe, és (С) a kifolyási szelvényben a tóba történő belépés előtt. A és В különbsége a vízgyűjtő-visszatartás, В és С különbsé­ge a mederbeli visszatartás. A tápanyagterhelés meghatározásakor alapvetően az észlelési adatokra tá­maszkodunk. A Balaton esetében a mérésekkel való lefedettség szempontjából kü­lön osztályt képez: I. A tavat tápláló vízfolyásokon keresztül érkező „közvetett" terhelés, amely tartalmaz pontszerű (szennyvíz) és diffúz eredetű tápanyagokat is; II. A mért vízfolyásokkal nem lefedett vízgyűjtőterületről és a tó közvetlen környezetéből (parti sávból) bemosódó terhelés. III. A tóba közvetlenül bevezetett szennyvizekből származó terhelés (ami nem azonos az összes szennyvíz eredetű terheléssel, hiszen az a vízfolyásokon keresztül is érkezik a tóba); IV. A tó felületére a légkörből kihulló terhelés, beleértve a nedves és a száraz kiülepedést is; Az első három csoportra közvetlen, többé-kevésbé megbízható mérésekkel rendel­kezünk. А (IV.) esetében - mivel mérési lehetőség nincsen - csak becsléseket végezhe­tünk. Az egyes terhelés komponensek a meghatározás módszerétől függően eltérő pon­tossággal számíthatók. Az eredet szerinti felosztást pedig csak indirekt módon becsül­hetjük. A becslés módjait és eredményeit az alábbiakban foglaljuk össze. A vízfolyások által közvetített terhelés (I.) meghatározásánál a torkolati szelvé­nyek vízminőségi és vízhozam észlelési adataira támaszkodhatunk. A Balaton víz­gyűjtőjének közel 80%-át (mintegy 4500 km 2-t) fedik le azok a részvízgyűjtők, ame­lyekről több évtizedes, változó gyakoriságú vízhozam és vízminőségi idősor áll ren­delkezésre. Ezek szállítják a tóba a vízgyűjtőről származó tápanyagterhelés 50­60%-át. A rendszeres mérésekkel ellenőrzött vízgyűjtő felét a Zala vízgyűjtője teszi ki, melynek torkolati szelvényében a tápanyagterhelést - a pontos becsléshez ele­gendő gyakoriságú - napi adatokból ismerjük. A Zalán kívüli vízgyűjtőn összesen 51, a Balatonba torkolló kisvízfolyást tartanak nyilván, amelyekből 20 tekinthető ál­landó jellegűnek (Virág 1998). A 10-350 km 2 vízgyűjtő területű patakok sokéves középvízhozama 0,01-0,3 m 3/s között változik, és vízjárásuk méretükből adódóan erősen ingadozó. A Szigligeti-, Szemesi- és a Siófoki-medencében ezek a vízfolyások adják az összes felszíni lefolyás 70, 60 és 50%-át. A kisvízfolyások torkolat közeli szelvényében havi-kétheti gyakorisággal ellenőrzik a vízminőséget, a nagyobb pata­koknál (13 helyen) folyamatosan regisztrálják a vízhozamot is. Az eltérő mintavételi gyakoriság és a változó vízjárás miatt a becslések különbö­ző mértékű hibával terheltek. A hiányos mintavételből származó hibát statisztikai ala­pon határoztuk meg ( Cochran 1967). A pontosság növelése érdekében a napi vízho­zam méréssel rendelkező vízfolyásokra a számítási módszer változtatásával a becslé­sek „javíthatók" (Dolan et al. 1981, Bodo-Unny 1983, Preston et al. 1989). A balatoni befolyókra alkalmazott eljárást a Zala napi mérésekből „pontosan" ismert terhelés idősorával teszteltük. A módszer lényege a következő volt ( Clement et al. 2000): - Első lépésben az idősorokat három, a terhelés-lefolyás kapcsolata szempont­jából alapvetően eltérő időszakra bontottuk [az őszi és tavaszi nagycsapadé-

Next

/
Oldalképek
Tartalom