Vízügyi Közlemények, 2004 (86. évfolyam)
3-4. füzet - Rövidebb tanulmányok, közlemények, beszámolók
638 Divéky Dóra (77,15 + 27,00 km 2) és néhány éve pedig felkerült a ramsari nemzetközi jelentőségű vizes élőhelyek listájára is (4,11 + 22,27 km 2). A fejlesztési tervekben a turizmus szintén jelentős szerepet kapott, amihez szervesen kapcsolódik a folyó is minőségével és állapotával, valamint az egész térség az infrastrukturális helyzetével. A vízgyűjtő 71%-a (3649 km 2) Szlovákiához tartozik, 207 ezer lakosa van, 43%-a mezőgazdasági terület, 36%-a erdő. A magyar területre eső vízgyűjtő 1502 km 2 nagyságú, lakosainak száma 103 ezer fő. A mezőgazdasági terület 50%, az erdő 30%. Az Ipoly vízgyűjtőjét bazalt, andezit, agyag, kavics, homokkő, lösz építi fel, jellemző talaja hazánkban az agyagbemosódásos és a Ramann-féle barna erdőtalaj. Az ártér elvadulása és a művelhető területek iránti igény miatt 1850 körül készítette el Beszédes József az első szabályozási tervet, amelyből három mederátmetszés készült el. 1879-től a mellékfolyókat is elkezdték szabályozni, ami az Ipoly hordalékháztartására jelentős hatást gyakorolt. A századforduló körül több rendezési terv készült még, de ezekből nagyon kevés valósult meg ( Mike 1967). 1920-ban az Ipoly az első világháborút lezáró békediktátum következtében határfolyó lett Csehszlovákia és Magyarország között, így a szabályozás szóba se kerülhetett. A második világháborút megelőző években ismét lehetőség nyílt a rendezésre, új tervek készültek és több kanyarátmetszés valósult meg (Mike 1967), azonban a háború befejezése után a folyó ismét határvíz lett. A külpolitika a határok elszigetelését támogatta, megszüntették a nemzetközi vasúti forgalmat, néhol a síneket is felszedték. Az átkelési lehetőségeket néhány kivétellel felszámolták, így több település a közúti hálózat peremterületére került (Hajós 2002). A nógrádi fejlesztések a megye keleti területére koncentrálódtak, 1950-ben Balassagyarmat helyett Salgótarján lett a megyeszékhely. Ezek hatására az Ipoly-völgy elvesztette gazdasági jelentőségét, az ipar a megye másik felére települt át, a munkalehetőségek nagymértékben lecsökkentek, a települések visszafejlődtek. A Magyar-Csehszlovák Közös Műszaki Bizottság 1954-ben hatáskörét kiterjesztette és ezzel nemcsak a határt képező folyószakaszokon, hanem a határt átszelő folyók „határszakaszain" is lehetőség nyílott arra, hogy közös tervek alapján elvégezzék az árvízmentesítést és javítsák a térség vízhasználati helyzetét. Az átfogó vízgazdálkodási tervben a folyó teljes hosszán 16 öblözet töltésezéssel való mentesítését dolgozták ki. A munkálatok a 60-as években indultak meg, a határszakaszon Ipolytarnóc, Nógrádszakái, Szécsény, Balassagyarmat, Dejtár, Ipolyvece, Letkés térségében végeztek mederszabályozást és töltésépítést (Mike 1967). A Duna-Ipoly-vízműrendszer tervét Hulinova szlovák mérnök 1975-ben készítette el, amely az Ipolyt a Duna vizének visszaduzzasztására alkalmas szabályozott folyónak gondolta kiépíteni, ily módon biztosítva hosszú távra a környező mezőgazdasági területek öntözését. A vízgyűjtő vízfolyásainak 15,8%-a, 423,4 km szabályozott, ezeket a munkálatokat alapvetően az 1970-80-as években végezték el. Az Ipoly kisvízi vízhozama rendkívül kicsi, ezért a vízhasználatok biztosítására szlovák oldalon öt, magyar oldalon kilenc víztározó található, melyekből öt árvízvédelmi feladatot is ellát (Kovács-Kelnerová et al. 2001).
