Vízügyi Közlemények, 2004 (86. évfolyam)
1-2. füzet - Orlóci István: A közösségi vízgazdálkodás felé
A közösségi vízgazdálkodás felé 37 alakul ki, míg a szélsőséges vízjárású folyók tartósan aszályos, széles árterén nagyméretű volt a szikesedés. A szél ebben az időben fújja ki a futóhomokot a folyók időnként kiszáradó medréből. Majd a csapadék növekedik, és árvizek öntözik a pusztát amiből lassanként erdős terület lesz. Ebben a korszakban (i. e. 6-3 ezer éve) jelenik meg először tömegesebben az ember (újkőkori/neolit tiszai, körösi kultúrák, 5. ábra). A kőkor és a bronzkor időszakában (i.e. 2500-800 év) gyökeresen változik az éghajlat, és a lehűlés, illetve a csapadéknövekedés következtében megnövekszik a folyók vízmennyisége és hordalékmozgató ereje. A Tisza medre bevágódik, árterét pedig savanyú iszappal fedi be. A Tisza holocén hordaléka túlnyomóan a mészben szegény, savanyú kőzetek lehordásából származik; és ez okból mésztelen a Tisza árvízimedréből származó nyírségi futóhomok is. Ezzel szemben a Duna hordaléka és így a Duna menti ártéri üledékek és az azokból kifújt homokok szénsavas mészben gazdagok. Viszont a Rába és Mura mentén a Tisza-vidékhez hasonlóan mésztelenek az üledékek. A Kárpát-medence természetes képe a kontinens átmeneti területe, sajátos tájak mozaikja. Az éghajlati ütközőövezetből következően kontinentális, mediterrán, atlanti, valamint boreális növény- és állatfajok alkottak élőhelyeket, illetve keveredtek, illetve keverednének emberi hatás nélkül. A klimazonális képet az Alföldön jelentős mértékben színezte az árvizek vízbőségéből származó (azonális) növényzetés talajfejlődés. Ez az elegyedési lehetőség adja e nagytáj különleges értékét. A különböző éghajlati hatások véletlenszerű jelentkezését jól szemlélteti a 6. ábra, amelynek kapcsán a jelenkori éghajlatváltozásra indokolt utalni, jelesül a sok kérdés közül csak arra, hogy miként és milyen mértékben változik a zónahatások keveredése? Az éghajlati változások (amelyek napjainkig ismétlődtek, pl. a „kis jégkorszak" a XVI-XVII. században) hatása erőteljesen vezérelte a táj fejlődését; esetenként erősítette a szukcessziót, máskor degradációt indított meg. Az éghajlati hatások erejét azonban egyre jobban gyengítette a gyarapodó emberiség. Az utolsó természetes alföldi kép átalakítását a késő újkőkor és a bronzkor telepesei kezdik meg; ezek már meglehetősen fejlett földművelő kultúrával rendelkeztek, és feltörték a löszhátak termékeny talajú gyepjeit, valamint égetéssel irtották az erdőt. Ezt folytatták a kelták és a szarmaták, majd jöttek a Dunántúlt civilizáló rómaiak. A népvándorláskori pásztornépek legeltetése nyomán alakult ki először a puszta. Az a táj tetszett meg őseinknek, akik az államalapítással szentesített nyugati civilizáció honosításával megszabták a táji folyamatok irányát. Az elmúlt ezeréves tájalakulásban - az éghajlat, illetve az időjárás változékonysága és a tektonikai mozgások mellet - elsőként a különböző célú erdőirtásoknak, majd a földművelésnek és a változó indokoltságú vízszabályozásoknak volt meghatározó szerepe. Érintetlen, természetes ökoszisztémák, növénytársulások ma már nincsenek, de már az ármentesítések előtt sem voltak. A honfoglalás kori Kárpát-medencének a legnagyobb kiterjedésű tája az erdőssztyep síkság volt, amit mára kultúrsztyep típusúvá alakított a szántóművelés és az ármentesítés. Az alföldek - a folyókhoz viszonyított helyzetük szerint - ármentes és