Vízügyi Közlemények, 2004 (86. évfolyam)

1-2. füzet - Rövidebb tanulmányok, közlemények, beszámolók

306 Tóth G.-Majdán J. ügyminisztériumot, hogy a költségeket a közös kincstár terhére fogadja el. A megyei közgyűlés az ügy kapcsán aggályát fejezte ki az átvétel miatt, amely később jogalapot szolgáltathat a művek megépítésekor előállt költségek áthárítására. Amennyiben a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium úgy gondolja, hogy az átvétel elengedhetetlen, előbb tisztázza következményeit a stájer hatóságokkal (ZML IV. 402. a. 1875. május/97) - szólt a közgyűlés érvelése. A minisztérium 1876 februárjában arról értesítette a megyét, hogy a császári és királyi kincstár nem vállalja az 1398 forint kifizetését. Tekintettel azonban az érintett települések és a megye szorult anyagi helyzetére, a kormány a magyar állami kincstár költségére írta az összeget (ZML IV. 402. a. 1876. február/21). Nem véletlen tehát, hogy éppen e szakasz kapcsán merült fel először a teljes állami finanszírozás szükségessége. Az összeg kifizetésével a határszakasz egyetlen szabályozási munkálatát fedezték, ez azonban nem jelentette a jogi problémák megoldódását is. Itt is felmerült az a már régóta húzódó probléma: az állam mely szakaszokon vállalja fel a szabályozás költségeit? A vízügyi törvények határfolyókra vonatkozó paragrafusai úgy is értelmezhetők, hogy az állam csak a határt képező szakasz munkálatait vállalja magára. Ebből viszont az is következett, hogy az érintett folyók többi szakaszának vízügyi rendezését a megyéknek, illetve a társulatoknak kellett teljesíteni. Az országhatárt képező 19 kilométer hosszú folyószakasz teljes mederrendezési munkálatai húsz év alatt sem készültek el, ami a korabeli viszonyok között is lassú volt. Különösen akkor derült ki a nehézkes ügymenet, amikor az osztrák hatóságokkal közösen kellet végezni a szabályozást. A stájer szervek ugyanis állami pénzből látták el feladatukat és lényegesen nagyobb jogkörrel rendelkeztek, így jóval eredményesebben tudtak működni. Az állandó finanszírozási gondokkal küzdő vármegyei szabályozások nem tudtak lépést tartani az osztrák társszervekkel. Ez mindenképpen indokolja a megyei közgyűlés azon törekvését, mely szerint a Murát állami szabályozás alá akarták helyeztetni. 3. A megoldást az egységes szabályozás jelentené A vizsgált korszakban kevés lépés történt az egységes szabályozás felé, de már ekkor felismerték: egységes koncepció szükséges az eredményes munkálatokhoz. Egy 1874-es iratban találkozhatunk először az egységes szabályozás gondolatával (ZML IV. 402. a. 1874. február/28), amikor még pusztán műszaki indokok alapján vetődött fel a tervszerűség. Két évvel később viszont már az egész Dráva-Mura-vízrendszer területén a költségek állami viseléséről volt szó (ZML IV. 402. a. 1876. augusztus/161). A megye indokai között a földek jó minősége és a part menti községek szorult anyagi helyzete szerepelt. A Mura folyó esetében a szabályozások költsége nem állt arányban a munkálatok jótékony hatásával, viszont a földek termőképességének megőrzése a települések létérdeke volt. Az itt élő lakosság legfőbb megélhetési forrása a mezőgazdasági termelés volt, ezért kis túlzással azt mondhatnánk, hogy a vízrendezés nekik minden pénzt megért. Ami-