Vízügyi Közlemények, 2004 (86. évfolyam)

1-2. füzet - Rövidebb tanulmányok, közlemények, beszámolók

290 Szesztay Károly szerveződés és intézményesülés jogát deklarálják, ami az államalkotás és az államközi kapcsolatok politológiai megalapozásában a demokráciát és a szövetségi rendszert részesíti előnyben. Ezek a társadalompolitikai irányzatok teljes mértékben összhangban vannak az igény-orientált vízgazdálkodás egyre meghatározóbb jelentőségűvé váló hangsúlyváltásával és elvárásával: a tágkörű koordinációs és érdekegyeztetési feladatok ellátásával. Történelmi távlatokat tekintve a természeti környezet és a vízgazdálkodás kérdéseinek előtérbe kerülése egyik meghatározó jelentőségű kezdeményezője volt az önszerveződő intézmény-fejlesztés kialakulásának és vezérfonala lesz további kibontakozásának. Az önszerveződő és alulról építkező intézmény-fejlesztés fontos megnyilatkozásai a kormányzati tevékenységet kiegészítő, sőt több vonatkozásban felváltó civil szervezetek, amelyeknek közvetlen környezetvédelmi és vízgazdálkodási jelentőségét jól tükrözik a 2002. évi Johannesburgi Világcsúcs ajánlásai és az ahhoz csatlakozó Kyoto-i Vízügyi Világfórum iratai (Orlóci-Szesztay 2005). Néhány évezreddel ezelőtt a víznek és a vízszabályozásnak katalitikus szerepe volt a termékeny folyóvölgyek első nagyszabású civilizációinak és birodalmainak szerveződésében, napjainkban az igény-orientált vízgazdálkodás gerjeszti és irányítja a központi államhatalmat az önszerveződő intézmény-fejlesztés eszmeisége alapján fellazító és demokratizáló új társadalmi szerződés megfogalmazását és megvalósulását. 2. Az alulról építkező önszerveződés elve az EU vízgazdálkodási politikájában Bár az alulról építkező önszerveződés elvének gyökerei az emberi együttélés alapvető pszichológiai és etikai rétegeiből fakadnak, koreszmeként ez az elv az Európai Unió környezeti és vízgazdálkodási politikájában vált először tényleges és tudatos intézményfejlesztési és társadalom-politikai tényezővé. Az önszerveződés szabadságát és célszerűségét már az európai országok környezetvédelmi együttműködésének az 1970-es évek elejéig visszanyúló első okmányai is felismerik, majd az 1992. februári Maastricht-i szerződés teszi ezt az irányelvet az Európai Unió tevékenységének egyik eszmeiségi pillérévé. A történelmi távlatokat illetően célszerű hangsúlyozni, hogy a gyakorlati alkalmazást irányító stratégiák megfogalmazása körül mindjárt az alapelv elfogadását követő hónapokban jelentős nézetkülönbségek és heves viták alakultak ki. Az első tervezetek az Unió egészére vonatkozó közös stratégiát irányoztak elő, de amikor az 1992. június 2-i dániai népszavazás a központosításnak ezt a mértékét és módozatát elutasította, Anglia, Franciaország és Németország kezdeményezésére új tervezetek készültek. Ezek a tervezetek a vízgazdálkodási politika lényegi kérdéseit a tagországok illetékességébe utalták és a közös érvényű alapelvek vagy megállapodások elfogadását valamennyi tagország egyetértéséhez kötötték (vagyis minden ország számára vétójogot biztosítottak). Ilyen elvi megközelítésben a vízgazdálkodás-politikai együttműködés két irányban haladt előre. Egyfelől, három súlypontinak és sürgősnek ítélt tárgykörben (az ivóvízminőségi határértékekben, a települési szennyvíztisztítás normatíváiban és a vizeket érő mezőgazdasági nitrát-terhelés korlátozásában) azonnali hatállyal közös és kötelező érvényű előírásokat fogadtak el, másfelől, a vízgazdálkodás-politikai egyeztetés célszerű módozatának és mértékének megválasztásához öt országra kiterjedő részletes eset-tanul-