Vízügyi Közlemények, Az 1998. évi árvíz, 2003 (különszám)

III. kötet: A 2001. évi árvíz - Bodnár Gáspár: A 2001. évi felső-tiszai árvíz elleni védelem

A 2001. évi felső-tiszai árvíz elleni védelem 69 A töltésszakadásokon kiömlő víz gyorsan elérte az első lokalizációs vonalat, a Tivadar-Tarpa közötti műutat. Az út a vizet kb. 3 óra hosszú ideig tartotta fel. Az utat meghágva a víz a terep esésével megegyezően a legmélyebb vonulatokon haladt végig a Tiszakerecseny, Lánya térségében és Ukrajna területén lévő legalacsonyabb pontok felé, követve a Makócsa, Szipa és Csaronda csatornák nyomvonalát. A Gulács-Tarpa közötti utat a víz március 6-án 17 óra tájban érte el. A szakadásokon kiömlő víz március 7-én reggel érte el a második lokalizációs vonalat, a Vásárosnamény-Beregsurány közötti 41. sz. főközlekedési utat, amely a beregi öblözet közepén, a víz levonulás irányára közel merőlegesen halad keresztül. Az út Geregelyiugornya és Csaroda közötti szakaszán a belvizek átvezetésére 3 híd és 5 áteresz van, összesen kb. 100 m

2 átfolyási szelvénnyel. A terepen érkező víz átfolyt ezeken az út alatti hidakon, átereszeken keresztül, azonban ezek a nyílások az érkező teljes víztömeget nem voltak képesek átereszteni, s a felduzzadt víz március 7-én délutántól hosszú szakaszokon ömlött át az út koronáján. A 41. sz. főútnak, mint lokalizációs vonalnak a szerepe az, hogy mögötte mintegy 70 millió m

3 vizet időlegesen visszatartson, tározzon és ha ennél több víz nem folyna ki a töltésszakadásokon, akkor a továbbfolyást megakadályozza. Az út koronáján történő vízátömlések után viszont nyilvánvaló volt, hogy az elöntési folyamat szabályozása érdekében az utat át kell vágni. Ezzel érhető el, hogy a víz továbbvezetése szabályozottan, a legmélyebb vonulatokat követve történjen meg, s a környező települések ne kerüljenek a szabadon átfolyó víz útjába. Az út átvágására a legmélyebb helyeken, előbb március 8-án éjjel 1 órakor a Csaroda felőli oldalon, majd 2:30-kor Tákos térségében, egyenként 15 m szélességben került sor. Ezzel sikerült megakadályozni azt is, hogy az átfolyó víz az utat megrongálja, vagy átszakítsa. A nyílásokra ideiglenes hidak épültek, melyeken a közlekedés biztosítható volt az árvízsújtotta települések megközelítésére (5. ábra). Ha nem történik meg az út átvágása, a víz akkor is levonult volna a terepesés mentén, legfeljebb egy napos késéssel és ugyanilyen elöntéseket okozott volna. Valószínű, hogy az út az átbukó víztől több helyen súlyosan károsodott volna, lehetetlenné téve a rajta való közlekedést. Korábban viszont nem volt célszerű átvágni az utat, mert akkor az út alatti településeket előbb öntötte volna el a víz, kevesebb időt hagyva a községek ideiglenes védelmi műveinek, lokalizációs vonalainak a kiépítésére. Az út összesen 29 óráig tartotta vissza a vizet. A 41. sz. főúton átjutó víz a Makócsa, Szipa csatornák, valamint a Csaronda és a 36. sz. csatornák nyomvonalát követve vonult tovább Tiszaadony-Vámosatya irányába, majd meghágva a Tiszaadony-Barabás közötti utat, folyt tovább a Csaronda és a Dédai-Mitz csatornákon és a terepen. Ezután a víz egy része átfolyt a Tiszakerecseny-Hetyen (ukrajnai település) közötti úton, s jutott a Csaronda-főcsatorna bal parti depóniája mellett magyar területen Lányáig, ahol a Lánya és Harangláb (ukrajnai település) közötti út felfogta. A víz másik része tovább folyt a Csaronda-főcsatornán, az ukrán területen lévő Eszenyi-zsilipig. Jelentős mennyiségű víz folyt át a határon a mélyebb vonulatokon, holt medreken keresztül ukrán területre, ahol a Csaronda és a Felső-Szernye töltései között bezárt területen okozott jelentős elöntéseket és károkat. A víz terepen való levonulása az 1948. januári helyzettel teljesen analóg volt (Bakony i-Józsa 2003, Szlávik-Fejér 1998). A jellemző átfolyási szelvényekben rendszeresen került sor vízhozam-