Vízügyi Közlemények, 2003 (85. évfolyam)

3. füzet - Rövidebb tanulmányok, közlemények, beszámolók

504 Kárpáti Árpád g/m'), a nagy víztérfogat, s így nagy területigény (kihelyezési költség) miatt nem lehet gazdaságos. Kivétel talán a házi szennyvíztisztítók esete a tanyasias térségekben, ahol az öntözhető földterület korlátlanul áll rendelkezésre (Kárpáti 2001). Itt is korlátozó lehet azonban a geológiai adottság, a talajminőség, talajvízszint és egyéb körülmények. A talaj túlterhelése egyébként valamennyi szennyvíztípus esetében a nitrogén és foszfor tekintetében jelentkezhet, a víz és szerves anyag mennyiség ahhoz képest mindig növelhető lenne. A trágyák mezőgazdasági hasznosításának ezen túl csak az lehet a problémája, ha gazdaságosan elérhető közelségben nincs alkalmas mezőgazdasági terület ammónium tartalmuk megkívánt dózisban történő kihelyezéséhez. Mivel a megoldást a vizek nagyobb távolságra történő szállításának a költsége korlátozza, a folyadékok olcsó koncentrálása (például a membrán-szeparáció - RO) is változtathat a jövőben valamelyest a helyzeten. A nagy ammónium koncentrációjú vizek ugyanakkor a növényekre semmiképpen nem öntözhetők, csak a vegetációs időszakot követően a talajra. Ez utóbbi növénykárosító hatás egyébként a többi nagyobb ammónium tartalmú szennyvíz, és a hígtrágya kihelyezésénél is fennáll. Ez persze megfelelő térfogatú és biztonságú (talajszigetelés) tározó kiépítését igényli, a folyamatos, egyenletes hulladékkeletkezés miatt. Ez további jelentős költség. A folyadékelosztás egyébként csőrendszerrel a legolcsóbb, de az is költség, s ezért a kihelyezés távolságát hasonlóan korlátozza. A trágyarothasztás folyamatos üzem, melynél a keletkező folyékony maradék időszakos tározásának az igénye is ugyanúgy jelentkezik ezért, mint a hígtrágyáknál. A talajvíz szennyezésére tehát mindenképpen az ammónium a legveszélyesebb, hiszen mind ammónia, mind nitrát formájában történő talajvízbe történő szivárgása egyaránt káros. Könnyen belátható ezért, hogy a trágyák és szennyvíziszapok napjainkban különösen támogatott bioenergia termelésére történő hasznosításának kiinduló oka az energiatermelésen túl az ammóniaterhelés csökkentése is (Piccinini 2003). A szerves anyag részleges elgázosítása lehetőséget teremt az ammónium vizes fázisból történő későbbi eltávolítására. Éppen ezért a biogáz gyártás folyékony, ammóniás maradékai ammóniumtartalmának a szállíthatóságot biztosító koncentrálása, vagy elemi nitrogénné történő olcsó átalakítása kell, legyen a közeljövő elsőszámú fejlesztési feladata. Az előbbi látszik jelenleg nehezebbnek, annak ellenére, hogy a membránok fejlesztése is rendkívül gyors. A kémiai lehetőségeit illetően az ammónia kicsapatása (MgNEEPO-t-MAP, vagy struvit) nem tűnik biztatónak, hiszen ilyen nagy mennyiségű, drága magnézium talajban történő elhelyezésére semmi szükség. A nagyobb (néhány kg/m') ammónium tartalmú szennyvizekből az ammóniumot sztrippeléssel is el lehet távolítani. Az ilyen szennyvizekből lúgos pH-nál a molekuláris ammónia viszonylag könnyen kidesztillálható, sztrippelhető, majd ismételten elnyelethető, s ezzel koncentrált formába hozható. Az elnyeletés különböző vegyszerek vizes oldataival is lehetséges. Elképzelhető (NH^CCK NHX)H, NELNCb, (NH^SCh formában is. A koncentrált nitrogén tartalmú növényi tápanyag oldatok nagyobb távolságra is szállíthatók lehetnek. Ilyenkor a széles körben felhasználásra kerülő műtrágyák nitrogén tartalmának a helyettesítésére hasznosíthatók. Gondosan ügyelni kell azonban az ammónia- és/vagy nitrát-nitrogén és a többi meghatározó növényi tápanyag megfelelő koncentrációjára, arányára az öntözővízben, valamint a kijuttatott