Vízügyi Közlemények, 2003 (85. évfolyam)

3. füzet - Orlóci I.-Szesztay K.: A vízvagyon állapotának változása a XX. században

Л vízvag)'on állapotának változása а XX. században 399 zitív visszacsatolással is növelt hatások eredőjeként következett be a folyók és tavak szennyeződése, valamint a vízi élőhelyek biológiai egyensúlyának megbomlása, majd - a térszíni utánpótlódás mértékében - a felszín alatti vizek minőségének fokozatos romlása. Rendszervizsgálati megközelítésben a fenti hatásláncolat kiindulópontja a terület - a föld - és a vizek használata; közvetítő közege a szárazföldi vízkörforgási ciklus, végső eredménye pedig a tájökológiai rendszerek, valamint a felszíni vizek társadalmilag jelentős tulajdonságainak változása, károsodása. A tájfejlődési és a hidrológiai folyamatokat befolyásoló tevékenységek két nagy csoportja közül a terület- és földhasználatok mindjárt a kiindulópontjában (a csapadékhullás és a beszivárgás helyén) érintik és teljes egészében végigkísérik a vízkörforgási ciklus valamennyi ágának alakulását. Ilyen módon ezek hatása elsődleges és átfogó: a táj és a vízgyűjtőterület egészét átjárja. A vízszabályozások és a felszíni vízhasználatok hatása általában szűkebb és részlegesebb, mert ezek a ciklusnak jóval későbbi szakaszába, a mederbeli vízfolyásba nyúlnak csak be, bár a parti sáv, a hullámtér és az árvízi elöntések által esetenként ezeknek is lehetnek visszahatásai (Orlóci-Szcsztay 2003). A vízgazdálkodás - miközben egyre hatékonyabb technológiákkal törekszik a vízigények kielégítésére és a vízkárok elhárítására - a vízjárás illetve a vízháztartás szabályozásával szándéktalanul módosítja az ökoszisztémát. A természetes élettér helyettesíthetetlenségének fölismerésével összhangban terebélyesedik a társadalom gyanakvása minden a környezetet érő műszaki beavatkozással szemben. Ebben a konfliktusfolyamatban elsősorban nem a tárgyszerű tapasztalatoknak, avagy a tényleges károknak, hanem sokkal inkább a következményeket illető bizonytalanságnak van gerjesztő szerepe. A mérnöki munka ökológiai hiányosságai elsődlegesen a tervezési feltételek szűk gazdasági irányultságából fakadnak. Olyan laza a kapcsolat a műszaki jellegű vízgazdálkodás és a kibontakozása kezdetén tartó ökológia között, hogy viszonylag egyszerű hatásmechanizmusok esetén is csak vélelmezhető az élőhelyeket és az életkörülményeket érő vízépítési beavatkozás következménye. Még kevésbé szilárd a megítélés, az értékelés alapja; hiányoznak azok a paraméterek és mérőszámok, amelyekkel az ökorendszer társadalmi jelentősége (érdekköri differenciáltságában is integráltan) kifejezhető lenne. Az ökológiai válságnak rendkívül veszélyes tünete az, hogy a vízi munkák és a víziniérnökök környezetrombolóvá minősítésével a vélekedések hatékony politikai jelszavakká és vitát lezáró tételekké váltak. A politikai súlyú szakmai kinyilatkoztatások pedig nemcsak akadályozzák a kutatást, hanem torzítják is azt, tételeik igazolását követelve. Fokozza a szakmai válságot a döntési rendszert illető szereptévesztés is. Műszaki-szakmai kérdések megvitatásában laikus ötletek és állítások meghatározóvá válhatnak. A vízgazdálkodási konfliktus harmadik - közgazdasági jellegű - oka az, hogy a víz és a vízföldrajzi adottságok társadalmi jelentőségű tulajdonosainak nagy része, valamint számos vízgazdálkodási szolgáltatás eredménye kívül esik a gazdasági értékkategóriák körén, és nem szerepel - mérlegelést megalapozó mértékben - a statisztikai nyilvántartásokban sem. A homogén, egységes értékrendszer hiányából fakad a mérnöki munka fogyatékossága és megítélésének ellentmondásossága. Tény