Vízügyi Közlemények, 2003 (85. évfolyam)

3. füzet - Orlóci I.-Szesztay K.: A vízvagyon állapotának változása a XX. században

Л vízvag)'on állapotának változása а XX. században 385 sát és hasznosítását mind helyileg, mind regionálisan és globálisan előreláthatólag a társadalmi-gazdasági fejlődés sorskérdésévé fogja tenni. Az iparosodás egyik nem szándékolt és kellő pontossággal nem is ismert externalitása, hogy a szén, az olaj és más tüzelőanyagok elégetésével gyors ütemben növeli a széndioxid és más „üvegház" gázok légköri felhalmozódását, ami a légkör sugárzási mérlegének módosításával megemeli a felszíni hőmérsékletet. A szénhidrogének elégetése (és néhány más kisebb jelentőségű CO: termelő emberi tevékenység) a XX. század végére a légkör iparosodás előtti 280 ppm (milliomod rész) CCh szintjét 370 ppm-re emelte. Ez a 32%-nyi növekedés globális felszíni középhőmérséklctct a XX. század folyamán mintegy 0,8 °C-kal emelte meg, ami a növénytermesztés kezdete óta eltelt tíz évezrednyi időszakban előfordultnál (és közvetett módszerekkel rekonstruáltnál) számottevően gyorsabb éghajlatváltozást jelez. Minthogy a CO: molekulák igen hosszú ideig (átlagosan mintegy 140 évig) maradnak a légkörben, a halmozódás hosszú időtávlatban folytatódik és a XXI. század végére a légkör CO: tartalma a becslések szerint az iparosodás előtti szint kétszeresére (560 ppm-re) fog emelkedni. Az ennek megfelelő 1-5 °C-ra becsült igen tág tartománynak már az alsó sávjai is nemcsak az emberi történelem, de a bioszféra időtávlatában is minden eddiginél gyorsabb ütemű éghajlatváltozást vetítenek előre, aminek következményei a társadalmi-gazdasági életben elsősorban a sarki jégtakarók és a gleccserek olvadását követő tengerszint emelkedésben, valamint az időjárási szélsőségek (pusztító erejű orkánok, szökőárak, árvizek, hőhullámok, aszályok, stb.) gyakoribbá és az eddiginél is veszélyesebbé válásával fognak internalizálódni. A gyors melegedés következményeinek előjeleiből már a XX. század eseményei is ízelítőt adnak. Az ezredfordulóra az északi sark helyén a jégtakarót nyíltvíz váltotta fel és jól mérhetően csökkent mindenütt a sarki jégpáncél és a gleccserek kiterjedése és vastagsága; itz átlagos tengerszint mintegy 0,15 m-t emelkedett, ami mintegy tízszerese az előző évszázadokban észlelt emelkedés ütemnek; az utolsó másfél évszázadnak mind a tíz legmelegebb éve az 1980 utáni két évtizedben fordult elő és 1995. nyarán a Chicago körzetében kialakult öt napos hőhullámnak 500 feletti halálos áldozata volt és a kukorica termés mintegy 3 milliárd dollárral károsodott; a biztosító társaságok világméretű statisztikája szerint a pusztító erejű szélviharok, szökőárak és árvizek az 1960-as évtizedben összesen mintegy 69 milliárd dollárnyi kárt okoztak és ez az érték az 1990-cs évtizedben mintegy 536 milliárd dollárra (a 30 év előttinek csaknem nyolcszorosára) emelkedett. A katasztrófahelyzetek gyakoriságának és méreteinek gyors növekedését jelző irányzatoknak az előrevetítése érthető módon napirendre tűzte elhárításuk, illetve mérséklésük legbiztosabb és leghatékonyabb módozatát; a további CO: kibocsátás nemzetközi megállapodás keretei közötti csökkentését. Ezt a legkézenfekvőbb megoldást azonban rendkívül megnehezíti a kárt okozó (a CO:-t kibocsátó ) és a kárt elszenvedő (az éghajlatváltozás következményeit viselő) országok, illetve a megfelelő részesedési arányok különbözősége. A légköri széndioxid és más üvegház gázok teljes növekményének mintegy 36%-a egyetlen országból, az USA-ból származik, a várható tengerszint-emelkedés legsúlyosabb következményeit pedig Banglades és más mélyfekvésű, tengerparti szegény országok viselik, akik gyakorlatilag alig vesznek részt a széndioxid kibocsátás növelésében. Minthogy az externalitások okozóinak és a következmények viselésének ilyen területi, illetve országonkénti