Vízügyi Közlemények, 2003 (85. évfolyam)

3. füzet - Orlóci I.-Szesztay K.: A vízvagyon állapotának változása a XX. században

Л vízvag)'on állapotának változása а XX. században 381 kus kőzetek járatai és üregei felé és hosszú (több ezer éves, vagy ennél is hosszabb) időszakokra kikapcsolódik a felszíni és légköri vízkörforgásból. A földtörténet folyamán így kialakult felszín alatti és mélységi vízkörforgás leszálló ágát a nehézségi erő tartja mozgásban, az oldalirányú mozgásokat és a ciklus felszálló ágát pedig a mélységgel gyorsan változó nyomás viszonyok, valamint a felszínközeli réteg kapilláris potenciáljának gradiense irányítja. Az igen lassan (többnyire néhány cm/nap) és több száz méter, esetenként néhány kilométer mélységig lehatoló mélységi ciklusokat egy-egy nagyobb üledékes medencén belül az egymás alatti rétegek áteresztőképessége (vagy a hasadékos kőzetek járatainak tagoltsága) teszi szövevényessé és kapcsolja össze egymással és a felszíni vizekkel egyetlen geohidraulikai egységgé. A szárazföldek felszínközeli és mélységi víztartó rétegeiben és hasadékos kőzeteiben a földtörténet jelenkorára felhalmozódott teljes vízkészlet mintegy 24 millió km\ami a Föld teljes vízkészletének mintegy 2%-a és a szárazföldekre hulló 119 ezer km'-nyi évi csapadéknak mintegy 200-szorosa. Gazdálkodási szempontból a felszín alatti vizek legfőbb természeti sajátossága, hogy - a fedőrétegtől és a legfelső víztartórétcgtől eltekintve - utánpótlódásuk geológiai időléptékű (ezer és tízezer éves, vagy annál is hosszabb idejű) folyamat, vagyis kitermelésük gyakorlatilag a készletnek az ásványbányászatéhoz hasonló elfogyasztását jelenti. Másik gazdálkodási sajátosság, hogy a kitermelésükhöz - ismét csak a felszínközeli legfelső víztartórétegtől eltekintve - különleges technológiai eszközökre, valamint bőséges energiára van szükség. Mindezekből következik, hogy a folyóhálózatoktól távoli, száraz éghajlatú területeken már az emberi történelem legkorábbi szakaszaiban megkezdődött ugyan a legfelsőbb víztartókat megcsapoló kutak építése, de a sok száz méter mélységig lehatoló, nagyteljesítményű vízkitermelés lényegében a XX. század vívmánya. Az ókori civilizációk vízkitermelő berendezései viszonylag szerény méretűek voltak - bár ismeretesek a mai szemmel nézve is imponáló méretű és ötletességű megoldások is. Ilyenek voltak például az ókori Kína 500 méter mélységig is lehatoló kútépítési eredményei, vagy a mai bak és Afganisztán területén kifejlesztett „quanaf'-rendszerck. amelyek a magasabb fekvésű fennsíkok víztartóit galériaszerű árkokkal és alagutakkal megcsapolva használták fel a környező mélyebb fekvésű területek vízellátására és öntözésére. A XVIII-XIX. században megindult és a XX. században globálissá vált iparosodás a felszín alatti vizek feltárása és kitermelése terén is minden korábbit messze felülmúló méreteket ért el. Az í/S/l-ban és a piacközpontú gazdasági világrend más vezető országában a mélységi vízkitermelés úgyszólván minden technológiai és energetikai korlátja elhárult és a kimagasló eredményekkel együtt hamarosan jelentkeztek a hosszabb távlatú készletmegóvás gyakorlati gondjai is. Indiában, Kínában és más fejlődő országok aszályos területein a népesség növekedés és az élelmezési biztonság tette elkerülhetetlenné a csőkutas öntözésen alapuló növénytermesztés széleskörű alkalmazását. Az olajban gazdag országok többségében (elsősorban a Közel-Keleten és Líbiában) a gazdasági feltételek lehetővé, a társadalom-politikai szempontok pedig kívánatossá tették az önköltségbeli korlátok figyelmen kí\ J hagyását és a mélységi vízkészletek nagyarányú kitermelésével és hosszú távolsági szállításával elért élelmezési önellátást.