Vízügyi Közlemények, 2003 (85. évfolyam)

3. füzet - Orlóci I.-Szesztay K.: A vízvagyon állapotának változása a XX. században

370 Orlóci l.-Szesztay К. A fentebbiekből következik, hogy a víz és a környezet más tényezői közötti kapcsolat mindig kétirányú: nemcsak a szennyezett víz csökkenti az élőlények ökológiai értékét; a levegőbe, talajba és az élővilágba került hulladékok hatása is eljut a vizekbe és csökkenti a vízvagyon társadalmi és ökológiai értékét. Ebben a kétirányú szerepében a vízkörforgás a környezetbe jutott valamennyi hulladék planetáris méretű elosztó hálózata, a világtenger pedig végső befogadója. 1.3. Lakóhelyek vízgazdálkodása A vízhasznosítás és a vízszennyeződés együttjárása sehol sem mutatkozott meg olyan élesen és tragikusan, mint a lakóhelyek és a városok vízgazdálkodásában. Kérlelhetetlenül ismétlődő tífusz és kolera megbetegedésekből és járványokból kellett megtanulni, hogy az udvari latrina és szemétdomb rövid időn belül elszennyezi a szivárgási irányába került ásott kutat; valamint, hogy a vízellátás forrásául használt folyók hígító és öntisztuló képessége (ami néhány ezres és tízezres városok esetében még lehetővé tette a használt és elszennyeződött vizek ugyanazon folyóba történt visszavezetését) a néhány százezres és milliós városok esetében már súlyos következményekkel jár. Chicagóban, a világ egyik leggyorsabban fejlődő nagyvárosában az 1885-86. cvi tífuszjárványban 90 ezren haltak meg és a fertőzött víz okozta járványok egészen а XX. század elejéig folytatódtak, mert a város szennyvíz bevezetésének hatása gyorsabban terjedt a Michigan-tó belseje felé, mint ahogy a vízkivételi művek csővezetékeit beljebb és beljebb helyezni tudták. A városi vízellátás biztonsága felé az első fordulópontot а XIX. század második fele hozta meg, amikor az 1850-es években a kolerára, majd az 1880-as években a tífuszra vonatkozóan módszeres bakteriológiai ismeretek és elemzések alapján sikerült nyomon követni a fertőzési folyamat biokémiáját, vagyis a kórokozók jelenlétét nemcsak a járvány kitörésének tényéből, hanem a megelőzésre törekvő folyamatos vízminőségi mérésekből is meg lehetett állapítani. A biztonságos ivóvíz-ellátás fejlesztésére és a víz okozta megbetegedések csökkentésére а XIX. század közepén elindult egy másik kezdeményezés is: városi csatornahálózatok, majd szennyvíztisztító telepek építése. Ebben a műszaki irányzatú kezdeményezésben London és Párizs voltak az úttörők, ahol már az 1840-es évek végén elkészült a használt vizeket összegyűjtő és koncentráltan a Temzébe., illetve a Szajnába vezető csatornahálózat. Az első bevezetés katasztrofális eredménnyel járt: kisvíz idején maguk a befogadók is bűzös és mérgező szennyvízcsatornává váltak és nyilvánvalóvá tették, hogy az összegyűjtött szennyvizeket bevezetés előtt szűrni és tisztítani kell. Az 1880-as évekre minden nagyobb nyugat-európai és észak-amerikai városnak volt csatorna hálózata és bizonyos mértékű szűrést és űlepítést alkalmazó szennyvíztisztító telepe. Ezek azonban csak lassú fokozatokban kezdtek megbízhatóvá és hatékonnyá válni. Ennek a fokozatos tökéletesedésnek fontos állomása volt a fertőző csirákat elpusztító klórozás elterjedése az 1900-as évek legelején (a mintegy tíz évvel korábbi Chicago-\ kísérletek kedvező eredményei alapján), majd a következő évtizedben a szűrést és űlepítést kiegészítő „eleven iszapos" szennyvíztisztítási technológiák