Vízügyi Közlemények, 2003 (85. évfolyam)

1. füzet - Orlóci I.-Szesztay K.: A vízgazdálkodás anatómiájának vázlata

A vízgazdálkodás anatómiájának vázlata 27 „4") súlyszámok, és a táblázaton kívüli eseti tényezők meghatározó szerepe miatt gyakran kellett két, vagy három súlyszámot együtt megjelölni (különösen az olyan tágkörü igény-csoportok esetében, mint az „árvízi biztonság", vagy a „használt vizek elhelyezése", valamint az olyan sokrétű gazdálkodási sajátosság minősítésekor, mint „a környezeti hatások mértéke" vagy „az anyagi érdekeltség alapjain történő szabályozás lehetősége"). Az V. táblázatban közöltekhez hasonlóan változatos gazdálkodási adottságok bontakoznak ki a VI. táblázatban, amelyik a „vízkészlet" fogalomkörét a főbb hazai vízkészletfajták szerinti differenciáltságban tekinti át. Mind a nyolc kiválasztott készletgazdálkodási adottság, illetve szempont szerinti minősítés az igen alacsony („l"jelü) és az igen magas („5" jelű) közötti teljes súlyozási értéktartományra kiterjed, ha az ország tíz főbb vízkészlet-féleségét egymástól elkülönítve jellemezzük. A gazdálkodási szempontok szerinti ilyen tágkörü változatosság a Kárpát-medence nagyszabású és rendkívül sokrétűen tagolt vízgyűjtő rendszerének egységét tükrözi. A gazdálkodás gyakorlata szempontjából a táblázat adatai arra hívják fel a figyelmet, hogy az igénykielégítés optimális módozatát többnyire csak igen sokféle megoldási változat körültekintő elemzésével lehet és kell kiválasztani. 5. A hazai folyógazdálkodás helyzete és irányzatai A vizek, vízfajták közül a folyók váltak legkorábban a gazdálkodás tárgyává. Víz és élelem forrásként az ókori birodalmak gazdaságának meghatározó tényezői voltak. De közeli példaként utalunk a magyar honfoglalás mondájára, amely szerint a Tisza és vízrendszerének vízminősége a letelepedés elsődleges feltétele volt. Hazánkban a folyókkal és az ártereikkel történő gazdálkodás történeti alakulásában három korszakot különíthetünk el; jelesül az ártéri-alkalmazkodó-gazdálkodás, az ármentesítésen alapuló száraz (mező) gazdálkodás, és a folyók (vízellátási és szennyvízelhelyezési, valamint energetikai, hajózási és turisztikai) hasznosításának korszakait. A XVIII. századig gyakorolt ártéri gazdálkodás elsődleges célja a folyók hozamainak egyszerű eszközökkel történő kiaknázása volt. Ezt szolgálta az árvizek kiöntésének és visszavezetésének vezérlése, nevezetesen a fok- és torok-szabályozás. Érdekütközések már ekkor is jelentkeztek, különösen a hajózás és a halászat illetve hajómalmok között. Az alkalmazkodó gazdálkodás annyiban volt természetbarát, hogy szigorúan betartatott rendelkezések védték a folyók mindazon tulajdonságát, amelyeknek közvetlen — gazdasági - használati értéke volt. Európa békésebb országaiban a XVII—XVIII. században alakullak ki a korszakváltás új indítékai. A népesség biztonságos lakóhelyet és egyre több élelmet igénylő gyarapodása, valamint az árutermelés növekedése kényszerítette ki az ártereken a szántóművelés, a folyókon pedig a tömegáru szállítás lehetőségének megteremtését. Az átfogó mederszabályozási és árvízvédelmi (gátépítési) módszerek a XIX. századtól váltak a folyóvölgyek szántómüveléses gazdálkodásának, valamint települési, infrastrukturális és ipari fejlesztésének hatékony eszközévé.