Vízügyi Közlemények, 2003 (85. évfolyam)
2. füzet - Juhász E.: Magyarország vízi közmű ellátása
190 Juhász Endre később álltak üzembe. Győr a mai napig — harmadszorra is-külföldi támogatásra vár, hogy létesítményét befejezze. A háború utáni időszakban a tisztító berendezések csepegtetőtestes formában létesültek. Az ötvenes évek végétől megjelentek a korszerű eleveniszapos rendszerek melyekhez sajnos pénz szűke miatt nem párosult megfelelő iszapkezelő. A '60-as évek második felétől ugrásszerűen fejlődött—föleg a hazai méretek szerinti közepes méretű telepeknél - az ún. „teljesoxidációs" technológia, mely ugyan nagyobb területet kívánt, ám az akkori igényeknek megfelelő, kiváló hatékonysága mellett az iszapok stabilizálását is jól megoldotta. A '80-as évek végétől a szerves anyag eltávolításán túlmenően előtérbe került a nitrogén és foszfor vegyületeknek is a fokozott eltávolítási igénye. Azóta a különböző módon kialakított anaerob-anoxikus-aerob eljárásokat alkalmazzák (gyakorta ott is ahol nincs rá szükség), az iszapot viszont többnyire „sorsára hagyják". Az ipari előkezelés hiánya miatt megjelenő toxikus tartalom az iszap hasznosítását még inkább gátolja. A rendszerváltás idejére, 1990-re az ország közműellátása — minden igyekezet ellenére-változatlanul féloldalas maradt. Ez időben az ország 3070 települése (közötte 171 város) 3,82 mill, lakásában 10,6 millió fő élt. 2080 településen (68%) volt már jó minőségű vezetékes ivóvíz. A lakások 74% kötött a hálózatra. Az 5,25 millió m 3/d kiépített vízmű kapacitásból az egy idejű maximálisan kiszolgáltatott víz mennyiség 4,26 mill. m 3/d volt, míg az éves átlag fogyasztás mértéke 3,0-3,2 mill. m 3/d között ingadozott. A szállítást és elosztást biztosító hálózat hossza 48,5 ezer km-re emelkedett. Településeink közül ekkor még 650 db minősült vízminőség szempontjából — elsősorban nitrát szennyeződés miatt — veszélyeztetettnek, míg a nyári fogyasztási csúcsok miatt, kiemelten az üdülési övezetekben — 200-220 település krónikus vízhiányban szenvedett. 725 település esetében a kiszolgáltatott víz egynél több komponens szempontjából (330 ezer m 3/d) szorult minőség javításra. Az ellátás alapját képező vízbázis állomány helyzete egyre tarthatatlanabb lett. A több mint 2000 db. aktívan működő (közüzemi, ipari, mezőgazdasági, öntözési) víznyerő hely (bázis) közül 430at kellett sérülékenynek minősíteni. Az ivóvíz beszerzést szolgálók közül 65% tartozott a veszélyeztetettek kategóriájához. A 3070 településből mindössze 375 (benne valamennyi város) rendelkezett egységes rendszerű csatornahálózattal. A meglévő 325 - különböző fokozatot biztosító — szennyvíztisztító mü összes hidraulikai kapacitása 1,45 millió m 3/d volt, míg a szennyvizek gyűjtése 12,5 ezer km-es hálózaton történt. A telepek mint egy háromnegyede túlterhelten s emiatt mérsékelt hatékonysággal tudta csak feladatát betölteni. A gyűjtő hálózatra a lakásállomány 42,5%-át kötötték be, mely cca. 4,5 millió fő kiszolgálását jelentette. Az 1990-es évek elején a vízi közmű ellátás színvonalát úgy jellemezték, hogy ivóvízellátás tekintetében a fejlett országok alsó harmadában, míg szennyvízelvezetés szempontjából a közepesen fejlett országok középső harmadában foglalunk helyet. A szakhatóság mindkét ágazatra rövid és hosszú távú programot dolgozott ki és megteremtette az alanyi jogon járó önkormányzati támogatás jogi és főleg gazdasági támogatásának alapját (Juhász 1991). Az 1994. év végéig valamennyi település számára biztosítani kellett a vezetékes ivóvíz ellátást, míg csatornázás számára—különös tekin-