Vízügyi Közlemények, 2001 (83. évfolyam)
1. füzet - Szesztay Károly: Vízgazdálkodás és tájfejlesztés a környezeti válság globalizációjában
56 Szesztay Károly menzió egyenrangúságán és egymásra utaltságán kell alapulnia. Ha a három dimenzió szerepét és kapcsolatát érintő konkrét kérdésekbeni okulás és eligazodás céljából a múltba tekintünk, mintegy másfél évszázaddal kell visszalapoznunk hazánk történetében, hogy a gazdasági, kulturális és ökológiai dimenzió egymást feltételező és segitő egységére átfogó és időtálló példát találjunk. Széchenyinek a világos célkitűzésből kiinduló (,J!unnia minden lakosinak polgári létet adni") és módszeres okfejtéseken alapuló programtervezői munkálkodása — amelyről a közelmúltban Orlóci (1991 a) írt lényeget kereső tömör áttekintést - mind a teljes körű fejlesztési programot felvázoló 12 törvénytervezetben, mind pedig a kulcsfontosságú teendők sorának kijelölésében szervesen és arányosan ötvözi a fejlődés gazdasági, kulturális és ökológiai dimenzióját. Annak, hogy az elmúlt másfél évszázadban Széchenyi hármaslátású politikai koncepciójának sem nálunk, sem máshol nem volt méltó folytatása, egy korábban is létezett gazdasági intézmény szerepének forradalmi átalakulása az oka: a piacból „Piac" lett. Az évezredek óta létezett kisbetűs piacon csak az árutermelés termékei váltak áruvá: a XVIII. század végétől előbb lassan, majd egyre gyorsabban teret hódító nagybetűs Piacon maga a termelési tevékenység vált áruvá, beleértve a bővített újratermelés minden informatikai, intézményi és tárgyi előfeltételét (a módszeres műszaki kutatást, a tőkét, a munkaerőt és a szaktudást, a földet, a hírközlő és szállítási hálózatokat stb.). Ezzel a változással a piacmechanizmus korábban elképzelhetetlen hatékonyságú szabályozójává és hajtóerejévé vált a termelés és a fogyasztás összehangolásának és bővítésének. Az emberi és társadalmi élet anyagi feltételeinek javításában és kiterjesztésében elért gyors és következetes sikerek alapján sokáig joggal úgy tűnt, hogy a gazdasági dimenzió lendületbe hozásának a kulturális (közösségi) és ökológiai (környezeti) dimenzióban jelentkező következményei a fejlődés egészének sikerét érdemben nem csorbítják és ezeket járulékos, külső hatásnak, „externalitásnak" lehet tekinteni. Ma már épp az iparosodásban és a modern világgazdaság irányításában legelőbbre jutott országok és régiók tudják legjobban, hogy a kulturális és ökológiai externalitások nem mellékesként kezelhető elszigetelt tünetek, hanem a fejlődés egészének értelmét és folytathatóságát megkérdőjelező és magában a gazdasági dimenzióban is egyre súlyosbodóan érzékelhető létkérdések. A gazdasági, kulturális és ökológiai dimenzió egészséges arányának és összhangjának biztosításához döntő fontosságú, hogy a piacmechanizmus által szolgáltatott termelési értéket világosan és következetesen megkülönböztessük az adott területen élő emberek tényleges anyagi jólététől, továbbá hogy figyelembe vegyük a fejlődés hosszabb távlatú fenntarthatóságát meghatározó főbb tényezők alakulását is. Ilyen szemlélettel vizsgálta meg a közelmúltban egy közgazdász és teológus szerzőpár (akiket az ökológia és a környezetvédelem iránti érdeklődés hozott össze) az USA gazdaságának közelmúltbani fejlődését és jövő kilátásait (Daly—Cobb 1989). Tágkörü elméleti meggondolások és történeti elemzések alapján arra a kérdésre keresnek választ, hogyan lehetne a piacmechanizmust — a termelés és a fogyasztás hatékony összehangolásában betöltött nélkülözhetetlenül fontos szerepének megtartásával — olyan gazdaság po-