Vízügyi Közlemények, 2001 (83. évfolyam)

1. füzet - Szesztay Károly: Vízgazdálkodás és tájfejlesztés a környezeti válság globalizációjában

50 Szesztay Károly Belátható, hogy az éghajlatváltozásnak elsősorban a tájfejlödés dinamikájában és az élettér megújulásában van szerepe. Az emberi beavatkozások pedig a ciklikus ismétlődést és a konszolidáció milyenségét illetően lehetnek mértékadóak. A növénytermesztésnek és a területhasználatoknak az a mértéke tekinthető ugyanis kritikusnak, amelynél megakad a ciklikus ismétlődés és a beavatkozás pusztulást okoz, vagy létrehoz egy kvázi konszolidált állapotot, amit csak folytonos, többnyire növekvő, anyagés energia-bevitellel lehet fenntartani. Az éghajlatváltozás következményeinek mérlegeléséhez elsősorban két kérdésre kell választ adni. Az egyik természeti irányú és úgy fogalmazható, hogy hol tart, milyen szakaszba jutott a táj fejlődése? A másik kérdés társadalmi-gazdasági vonzatú és azt veti fel, hogy az eddigi emberi beavatkozások következményei miként rögzitődtek a társadalmi tudatban, és hogyan hatnak a területhasználati döntésekben? Ahhoz, hogy a tájfejlödés vizháztartási és vízminőségi kapcsolatait a közelítően homogén éghajlatú, talajú és növényzetű egységeknél teljesebb tartalmi keretek között lehessen áttekinteni, a vízgyűjtőterületet célszerű vizsgálati keretül választani. Ezekben a víz- és a kapcsolódó anyag-, valamint energiaforgalom tekintetében természetes területi egységekben ugyanis a P csapadék, £ párolgás és az R lefolyás egyenlegéből közvetlenül — az oldalirányú áramlásokat kikapcsolva - lehet meghatározni a AS vízkészlet változásokat. A vízgyűjtőterületeket és különösen a felszíni és felszín alatti vízrendszereket nagyobb vízföldrajzi egységbe foglaló alluviális medencék vízháztartásának ökológiai kapcsolatait a 3. ábra szemlélteti. Ez a rendszerezés három főbb vonatkozásban tágabb és teljesebb a tájökológiai egységeknél: - A hosszabb távlatú fejlődést meghatározó tényezőként emeli ki a földtani folyamatok szerepét („A" blokk), ami az éghajlati változásokkal („B" blokk) szoros kölcsönhatásban meghatározza a szárazföldek vízföldrajzi szerkezetét és ennek részeként a térszíni és a felszín alatti vízrendszerek közös kereteit, az alluviális medencéket („D" blokk). - A tágabbkörű áttekintés arra is felhívja a figyelmet, hogy a vízgyűjtő területek és az alluviális medencék térszíne a szárazföldi élőhelyeken kívül a vízterek és parti (hullámtéri) területek élőhelyeit is magában hordozza („C" blokk). A három élőhely típus egymáshoz viszonyított aránya és területi elrendeződése egyrészről függvénye, másrészről meghatározója a vízgyűjtő területek és az alluviális medencék egészére jellemző vízháztartási sajátosságoknak (sugárzási, hőháztartási és vízháztartási mérleg, növényborítottsági hányad és térszíni fedettség, felszíni és felszín alatti vízhálózat sűrűsége és szerkezeti tagozódása, talaj képződési és pusztulási folyamatok intenzitása és mérlege stb.). - A vízgyűjtő területek és az alluviális medencék vízháztartási (összegyülekezési, tározódási, lefolyási) folyamatai egyben a különféle típusú és elhelyezkedésű élőhelyek közötti anyag és energia forgalmat, vagyis az ökológiai egységet fenntartó hatásközvetítő folyamatokat is fenntartják. A vízgyüjtönkénti vízháztartási és hidrológiai vizsgálat tehát a tájfejlödési folyamatokat érő emberi hatások tovaterjedő hatásai feltárásának - például a tájfejlesztés egészébe illeszkedő gazdálkodás tervezésének — is alapja.