Vízügyi Közlemények, 2001 (83. évfolyam)

1. füzet - Szesztay Károly: Vízgazdálkodás és tájfejlesztés a környezeti válság globalizációjában

48 Szesztay Károly sodás előrehaladtával válságossá vált vízminőségi helyzet nyomán (a 60-as években) megindult rehabilitációs tájfejlesztési program. Az iparosodott országokban az utóbbi évtizedek egyre sűrűsödő és mélyülő vízügyi gondjai és válságai világszerte időszerűvé teszik a tájfejlődés és az emberi hatások kölcsönhatásait hordozó és megvalósító vízháztartási és ökológiai folyamatoknak, valamint ezek szabályozási lehetőségeinek az elvi alapokig visszanyúló újragondolását. A fogalmak és a feladatkörök tisztázása, valamint a gazdálkodás és gazdaság irányítás szempontjából a víznek az adott terület természeti és társadalmi folyamataiban betöltött szerepeit két csoportba célszerű sorolni. A víz tényleges, vagy potenciális szerepeinek egy része közvetlenül kapcsolódik az adott gazdasági célokhoz, illetve a tervezési és döntési feltételekhez másrészük nincs velük közvetlen kapcsolatban, azoknak csak járulékos következménye, externalitása. Ez az elkülönítés az iparosodás kezdeti korszakaiban viszonylag könnyen és egyértelműen elvégezhető. A víz különféle tulajdonságai és funkciói közötti belső kapcsolatok — a beavatkozások viszonylagosan kis mértéke és a természeti folyamatok meglehetősen nagy biztonsági tartalékai miatt - rejtve maradnak. Amikor azonban a beavatkozások száma és mértéke növekszik a víz hatást közvetítő szerepét, illetve annak gyakorlati következményeit burkoló biztonsági tartalékok előbb fokozatosan, majd többnyire küszöbértékszerü hirtelenséggel kimerülnek: a vízrendszerben végzett minden beavatkozás egyre szorosabb kapcsolatba kerül valamennyi más beavatkozással és a táj fejlesztés egészét érintő korlátokkal. A víz társadalmi tudata, vagyis a víz különféle tulajdonságai és funkciói közötti belső vízháztartási és vízminőségi kapcsolatok valamint az ezek nyomán szükségessé váló társadalmi válaszok felismerése és elfogadása ekkor válik a vízgazdálkodás és a táj fejlesztés nélkülözhetetlen elemévé (Szesztay 1991a). Adott domborzati és földtani viszonyok között a vízföldrajzi helyzet, valamint a talaj és a növényzet lényegében mindaddig az éghajlat terméke, amíg emberi beavatkozás a 2. ábrán vázolt rendszert nem módosítja (Szesztay 1991b). Természetes fejlődés során az éghajlati és talajtani adottságok eléggé egyértelműen meghatározzák a növényzet alakulását. Ez viszont elhaló szerves anyagával és a víz fizikai-kémiai hatásaival folyamatosan gyártja és módosítja a talajt, ami pedig a növényzettel (transpirációjával, lombozattal, avarral) együttesen szabályozza a térszín vízháztartását és a helyi éghajlatot. A térszín így kialakuló természetes tájegységeinek az energiaforrása a Nap sugárzása, anyagmérlegének pedig a növény és az állatvilág a meghatározó tényezője. A folyamatok vízháztartási eredője a térszín vízmérlege: a ciklikusan változó többletek és hiányok a felszíni és a felszín alatti vízrendszerek pótlásával—megcsapolásával szabályozzák a tájegység anyag és energia forgalmát. A víz sokrétű ökológiai szerepéből kiemelkedik az a készsége, hogy kölcsönhatású kapcsolatot teremt a szomszédos tájak között, és regionális kiteijedésű vízföldrajzi egységbe foglalja a tájfejlödési folyamatokat. Az ökológiai folyamatok lényegi sajátossága a folytonos mozgás és változás. A tájegység átalakulása a váltakozó irányú, és ütemű ingadozások dinamikus eredőjeként általában négy fejlődési szakasznak a ciklikus ismétlődésével valósul meg. Kezdetnek a rendkívüli események (tűz, szárazság, özönvíz, betegség stb.) vagy termé-