Vízügyi Közlemények, 2001 (83. évfolyam)

1. füzet - Szesztay Károly: Vízgazdálkodás és tájfejlesztés a környezeti válság globalizációjában

44 Szesztay Károly mészeti környezet más élettér tényezői közötti kapcsolat, illetve összhang érzékelésére és vizsgálatára. Az értékelméleti alkalmatlanság lényegében abból adódik, hogy a piaci rendszer elmélete — a keletkezésekori céljának megfelelően — csak az emberi tevékenységet tekinti értékadónak. A kozmikus és planetáris fejlődésnek azok a teljesítményei, amelyek a „nagy robbanás" hidrogén és hélium magjaiból néhány évmilliárd múltán oxigént, majd jóval később bolygónkon vízi és szárazföldi élővilágot varázsoltak —a piac számára nem értékadóak. Csak akkor és annyiban hordozhatnak értéket, ha az ember feltáija, hasznosítja, vagy károsítja azokat. Ebből következően a piaci értékmérés elvei és módszerei mai gyakorlatukban nem alkalmasak az élettér tényezők emberi és társadalmi jelentőségének és szerepének kifejezésére és nyilvántartására. Végezetül és talán legfontosabbként: a piaci mechanizmus hatása alá került gazdálkodást a minél gyorsabb nyereség és tőkefelhalmozás szúk és rövid távlatú céljai és szempontjai irányítják; az élettér eltartóképességét és életminőségi kapcsolatait pedig csak teljességre törekvő szemlélettel és hosszú távlatban lehet megfogalmazni és nyilvántartani. Az értékelméleti és szerepkörbeli eltérések és ellentmondások ellenére, és ugyanakkor azokkal teljes összhangban, a piacmechanizmusnak döntő fontosságú szerepe volt a környezeti válság mába vezető történetében és lehet annak jövőbeli alakulásában. A piac ismétlődő értékciklusaival elért, gyors tökefelhalmozáson alapuló és azt egyre korlátlanabbul kiszolgáló nemzeti és nemzetközi gazdasági rend tette lehetővé (és jórészt észrevehetetlenné) az iparosodás és városiasodás révén az európai civilizáció központi országaiban óhatatlanul jelentkező helyi környezeti és eltartóképességbeli válságok gyors és hatékony területi átcsoportosítását és átirányítását a gazdasági világrend perifériális országai terhére. Ebben a mintegy két évszázados folyamatban Kates és Burton (1985), valamint Clark és Munn (1986) nyomán négy főbb fordulópontot, illetve egymásba torkolló szakaszt lehet megkülönböztetni (/. ábra). Az első, mintegy két évszázada kezdődött szakaszt Malthus és követői indították el és töltötték ki változó hangsúlyú (elvi alapjaiban máig érvényes) tartalommal az adott területen megtermelhető élelmiszer és az ezzel táplálható lakosság szükségszerűen korlátozott voltáról. Amikor és amíg az így értelmezett eltartóképességi korlát közeledése Európa növekvő népsűrűségű vidékein helyileg vagy országonként jelentkezett, a korlát számszerűsítésének nem volt gyakorlati érvénye. A kritikussá válható területeken ugyanis a piaci erőviszonyokkal felhalmozott és a népességnél is gyorsabban növekvő pénztőke segítségével a hiányzó élelmet „kívülről" (elsősorban a krónikusan tőkehiányos periferikus országokból) közvetve, vagy közvetlenül mindig idejében, viszonylag könnyen és olcsón biztosítani lehetett. Az élettér-tényezőknek az eltartóképességet potenciálisan érintő második csoportjába a kőzetképződés igen lassú ciklusaihoz kapcsolódó (gyakorlatilag nem megújuló) energiahordozók és nyersanyag források tartoznak. Ezek véges voltából adódható korlátokra az ipari termelés gyors növekedése a XVIII. század második feléig visszanyúlóan hívta fel a figyelmet. Ilyen jellegű korlátok súlyossá és általánossá válásának elkerülésében ismét csak a piaci mechanizmusnak volt döntő szerepe. Egyrészről