Vízügyi Közlemények, 2001 (83. évfolyam)

2. füzet - Takács Károly: Árpádkori csatornarendszerek

Árpád-kori csatornarendszerek kutatásának eredményei 283 felismerésekhez juthatunk, hanem olyan gyakorlati tapasztalatokat is szerezhetünk, amelyek adott esetben a mai vízügyi munkálatok során is felhasználhatóak lesznek. Az Árpád-kor vízügyi rendszere nyilvánvalóan évszázadok során jött létre, egymást követő nemzedékek mindennapokban gyökerező tudását, tapasztalatait ötvözte. Ez egy olyan semmi mással nem pótolható ismeretanyag, amelynek számos eleme adaptálható lehet a mai körülményekhez, vagy egyszerűen csak ötletet, bátorítást adhat bizonyos változtatások végrehajtásához. Tökéletes rendszer nincs, a javítás kényszere folytonosan fennáll. Vonatkozik ez természetesen a jelenlegi vízügyre is. Alapvető probléma—a mezőgazdászok által közhelyként kezelt megállapítás — az, hogy Magyarországon ugyanabban az évben, ugyanazon a területen a fölösleges vizek elvezetésére is és a hiányzó vizek pótlására is szükség lehet. Ha ennek a tételnek a fényénél vesszük szemügyre a múlt századi szabályozásokat, akkor erős egyoldalúságot tapasztalhatunk. A megvalósult vízügyi rendezés ugyanis szinte kizárólag a vízlevezetésre és árvízkezelésre helyezte a hangsúlyt és sokkal kevésbé a hiányzó víz pótlására, vízfelhasználásra. Ez az egyoldalúság főként az Alföldön vált akut problémává. A helyzet megváltoztatására az 1930-as években a Tiszántúlon történtek a kezdő lépések, amikor létrehozták az első nagyszabású öntözőrendszereket. Az 50-es, 60-as években az öntözés nagyarányú felfutásának lehettünk tanúi a tiszalöki és kiskörei tározóknak köszönhetően, de az öntözött területek nagysága és az öntözés színvonala az igényekhez és lehetőségekhez képest még mindig eltörpül. Sőt, azóta ezen a téren jelentős visszafejlődés következett be. (Természetesen most csak a folyóvizek közvetlen, vagy közvetett felhasználásáról beszélünk.) Ugyanakkor évről-évre visszatérő gondokat jelent az ár- és belvíz. A múlt század óta tehát az a furcsa helyzet állt elő, hogy miközben óriási víztömegek folynak át az országon és időszakonként hatalmas térségeket borít el a belvíz, azonközben - sokhelyt az ezekkel közvetlenül szomszédos, vagy ugyanezen területeken - ismétlődő problémát jelent a vízhiány, az időről-időre visszatérő aszály, vagy egyszerűen csak az öntözővíz drágasága. Minden további információ nélkül is felvetődik a kérdés: vajon nem lehetne-e úgy „szabályozni" vizeinket, hogy - utalva az alapproblémára — a megfelelő időben minden olyan területen legyen, ahol szükség van, vagy lehet rá, ugyanakkor le is vezettessék mindenünnen, ahol erre igény nincs, vagy már nincs. Erre természetesen lehet azt mondani, hogy ez a felvetés - bár létező problémákat érint - nem veszi figyelembe a technikai és egyéb lehetőségeket, egyébként pedig az első kérdést más módon is meg lehet oldani (artézi kutak, stb.). Ezen a ponton azonban vissza kell utalni az egész eszmefuttatás kiindulására az Árpád-kori csatornarendszerekre. Ezek lényege volt a folyók vizének nagy területeken való szétvezetése és sokoldalú hasznosítása, melyet egy sajátos kettős működésű csatornarendszer révén valósítottak meg. Ennek a rendszernek az ismeretében néhány gondolat önkéntelenül felmerül, egyelőre csak az általánosság szintjén: — Magyarország potenciális vízgazdagsága mintegy felhívás arra, hogy a felszíni vizekben a mezőgazdaság számára rejlő lehetőségeket minél sokoldalúbban aknázzuk ki. A kiaknázás előfeltétele a víz minél több helyre és nagyobb területre való elvezetése. A folyóvizek széleskörű hasznosítása egyben létező vízü-