Vízügyi Közlemények, 2001 (83. évfolyam)

2. füzet - Takács Károly: Árpádkori csatornarendszerek

Árpád-kori csatornarendszerek kutatásának eredményei 275 látszik tehát, hogy emelkedő vízálláskor ezek középső, töltésezett medrei arra szolgáltak, hogy rajtuk keresztül vizet vezessenek ki a folyókból - ha kellett, magasabban a környező felszínnél — és valamilyen elv szerint osszák szét a többi csatornába. A vizet bizonyos szintig a töltések között tarthatták, de adott helyen ki is engedhették, részben a halastavakba, amelyek vízügyi szempontból lényegében víztározóként működtek. Másrészt pedig kellő magasság esetén meghatározott területeken áraszthatták szét (öntözés céljából). Ha a rendszerben a vízszint csökkenni kezdett a víz útja fordított volt, ilyenkor ugyanezek a hármas csatornák gyűjtötték össze a hálózatból a vizet és vezették le a folyókba. Megjegyzendő azonban, hogy az eddig végigszintezett csatornák fenekének minden pontja mélyebben van a környező terület legmélyebb részeinél, a csatornák segítségével tehát az egész térséget vízteleníteni lehetett. A vízlevezetésben fontos szerepe volt a hármas csatornák szélső medreinek. Ezek nem csupán a töltések kellő mértékű magasítására szolgáltak, hanem részben felfogták a töltéseken átszivárgó vizet, másfelöl pedig a víz kiengedésében és lecsapolásában működtek közre. A szélső medreket a középsővel a töltéseken keresztülvezetett csőátereszek kötötték össze. Erre vonatkozóan ma már régészeti bizonyítékok állnak rendelkezésre. Több helyütt meg lehetett figyelni ugyanis olyan a nyílásoknak a helyét a töltésekben, amelyeket másképpen nem lehetett értelmezni csak úgy hogy ott egykor valamilyen könnyen pusztuló anyagból, nyilvánvalóan fából készült csőszerű tárgy volt lefektetve. Magunk kivájt fatörzsekre tudunk csak gondolni, amelyeket könnyedén lehetett nyitni és zárni. Tapasztalataink szerint a hármas szerkezetű csatornák töltését bizonyos területeken sűrűn szelték át olyan viszonylag magas szinten levő átereszekkel, amelyek az emelkedő vizet juttatták ki a szélső mederbe, majd azon keresztül meghatározott területrészekre. Ugyanakkor az átereszeknek van egy másik típusa is, ezek mélyebb szinten találhatók és funkciójuk a szélső mederben levő víznek a középső mederbejuttatása, levezetése volt. A szélső medrek meghatározott pontok felé lejtenek, s az imént említett leeresztő nyílásokat ezeken a pontokon találjuk. Kutatásaink alapján valószínűsíteni lehet, hogy a hármas szerkezetű csatornák is könnyen nyitható és zárható csőátereszeken át torkollottak egymásba. A kettős szerkezetű csatornákat elsősorban az különbözteti meg a hármasoktól, hogy nem képesek a vizet a környezetnél magasabb szinten meghatározott helyre szállítani, továbbá csak helyileg és csak időnként folyhatott bennük víz, míg a hármasok középső medrében szinte folyamatos vízáramlással kell számolnunk. Fö jellemző az eltérő magassági szinteken való elhelyezkedés és a változatos lejtési viszonyok. Többrendbeli jellemzőik alapján (fenékesés, szerkezet, hálózatsürűség, stb.) rendeltetésük a töltésezett medrekből kapott víz szétterítésében-kiárasztásában és ugyanide való ős szegyűjtésében—levezetésében jelölhető meg. E funkciót sajátos szerkezetük szemlélteti a legjobban. Azáltal, hogy a kitermelt földet nem kétoldalra, hanem a két árokmeder közé hányták a víz akadálytalanul kijutott a medrekből (elárasztáskor) és zavartalanul vissza is került oda (lecsapolás idején). A medrek közötti töltésnek ezen kívül sajátos funkciói is voltak. Egyfelől lehetővé tette, hogy a két meder egymástól függetlenül is működhessen, ilymódon az általa elválasztott területrészeket külön-külön is el lehetett árasztani, illetve lecsapolni. A tavakban pedig meghatározott vízfelületeket rekesztett el egymástól, amely elkülönítés egyébként az okszerű tógazdálkodás alapvető kritériuma.