Vízügyi Közlemények, 2001 (83. évfolyam)

1. füzet - Hajós Béla: Vízfolyások szabályozása a XXI. században

14 Hajós Béla A környezetben bekövetkezett változások arra kényszerítik a vízrendezőt is, hogy a vízfolyások rendezési munkáinál nem szabad figyelmen kívül hagyni a táj, a környezet védelmét, a ma még meglévő természeti értékeket, még akkor sem, ha ez többletfeladatot és -költséget jelent. 3. Vízfolyások rendezésének új szempontjai és elvei Ha adott környezet és társadalom igényeire a vízgazdálkodás hidrológiai, hidraulikai és hidrotechnikai eszközökkel adott válaszai kielégítőek voltak — a vízfolyások szabályozásai megfelelően szolgálták a társadalmat. A műszaki és általában a termelő kapacitások növekedése, a tulajdonviszonyokat érintő új rendelkezések, a tulajdoni változásokból adódó állami és önkormányzati szerepvállalások azonban napjainkra bizonyos egyensúlyzavarokra vezetett, amelynek következtében egy sor természeti érték veszélybe került. Ezek egy része a társadalom számára is fokozódó súllyal tekinthető károsnak. Szükség volt tehát a harmadik „vízgazdálkodásról" szóló törvényre (1995. évi LVII. törvény). A harmadik törvény akkor született, amikor a gazdaság hatja át és határozza meg az élet minden területét, így a vizekkel kapcsolatos tevékenységet is (Füotás 1995). Addig, amíg a vízrendezések a hatalmas kiterjedésű természetes állapotú területekből viszonylag kis részeket hódítottak el a civilizáció számára, addig ez nem jelentett veszélyt az emberi közösségekre. Ma már viszont csak elvétve akad érintetlen természeti élőhely és sokszor a még megmaradtak utolsó kis zugait semmisítjük meg. Meg kell hát állni, felül kell vizsgálni a folytatott tevékenységet, változtatni kell a kialakult gyakorlatot. Uj módon kell megközelíteni a vízfolyás-szabályozás teljes kérdéscsoportját (Hajós 1995), hogy elkerüljük a vízfolyás öntisztuló képességének a további csökkenését, a vízparti életközösség leromlását, esetleg kipusztulását, a tájképi elemek és az összkép jellegének az elvesztését, az élő fajok számának csökkenését és még számtalan, az ember számára káros, vagy kellemetlen következményt. A folyószabályozást például nem lehet a mellékágak, vagy a holtágak megoldása nélkül tervezni, a síkvidéki vízrefidezés ma már a kettösmüködésü rendszerek nélkül elképzelhetetlen. A dombvidéki vízrendezésben a tározás döntő tényezővé vált, de az árvízmentesítésröl sem lehet ma már a tározás, vagy a vizes élőhelyek létesítésének figyelmen kívül hagyásával beszélni (Váradi 1995). Az új szemlélet alkalmazásával tudomásul vesszük, hogy minden vízfolyás sajátos, egyedi tulajdonságokkal rendelkező hidrológiai—hidraulikai—ökológiai rendszer. Elemei állandó kölcsönhatásban vannak. Ezek bármelyikének a megváltoztatása kihat a többire, következésképp az egész rendszerre. A korábban csak a technikai elemekre kiterjedő vízrendezést a továbbiakban ki kell egészíteni az ökológiai megfontolások alapján hozott intézkedésekkel is. A vízfolyásokat a szabályozásuk után is a természeti környezet nemcsak hasznos, hanem kellemes részeiként is kívánjuk megtartani úgy, hogy a társadalom műszaki igényeit is kielégítsék. Jó példának tekinthető a Rajna folyó szabályozása (Hajós 1980), ill. a Rajna sziklazátonyos szakaszainak hajózhatóvá tétele (Hajós 1982). A fo-