Vízügyi Közlemények, 2001 (83. évfolyam)
1. füzet - Rövidebb tanulmányok, közlemények, beszámolók
148 Hajós В.— Fejér L. ban nagyon modern lefolyási modellezésre van lehetőségünk, de - főként a hullámtereket illetően - a hatvanas-hetvenes években készített atlaszok állnak rendelkezésünkre, márpedig a Tisza mederviszonyaiban az elmúlt évtizedek alatt jelentős változások történtek. Elég, ha arra utalunk, hogy Szolnok térségében az egykori anyagnyerő helyek közelében, 30 év alatt mintegy méteres iszapréteg rakódott le, s változtatta meg jelentősen a keresztszelvényi méreteket. Tehát az 1970. évi árvízi csúcsvízhozam az idén helyenként magasabb szinteken folyt le, mint három évtizeddel ezelőtt (Hajós 2000). Ma már olyan digitális térképekre van szükség, amelyek képet adnak a hullámterek beépítettségről, az aljnövényzet benöttségi viszonyairól, stb. Nagyon tanulságos a ma szakemberének mindaz, ami az 1879-es szegedi árvíz után lejátszódott. Természetes, hogy annakidején is keresték azokat a műszaki megoldásokat, amelyek elejét vehetik hasonló katasztrófák kialakulásának. A vízgyűjtők visszaerdősítését, a hegyvidéki tározók kialakítását, árapasztó csatorna építését, mint az ármentesítő töltések fejlesztésének megannyi alternatíváját dobták be 120 évvel ezelőtt is a köztudatba, s végül mégis a töltések emelése, erősítése volt az egyetlen megoldás. Eltekintve persze a töltésvonalozás helyenkénti kiigazításától, ill. a nehezen fejlődő átvágások végleges mederméreteinek kikotrásától. Napjainkban talán e tekintetben is változás várható. A szükségtározókkal kombinált árapasztó csatornák helyi kialakítása (pl. a Körösök völgyében) mellett nem lehet eltekinteni a másfél évszázad alatt kiépült, s az utóbbi évtizedekben igen jól vizsgázott árvízvédelmi töltésrendszer biztonsági fejlesztésétől, mert ezt egy olyan adottságnak kell tekinteni, amely mindezidáig egyedüli záloga az árterek árvíz elleni védelmének. De, elképzelhető — sőt bizonyos körülmények között kivánatos - a hullámtereken rendet teremteni. A nyári gátak rendszere bizonyítottan gátolja az árvizek levezetését, s a hullámtéri intenzív mezőgazdasági termelés is problémákkal jár. (Persze nem árt tudni, hogy ezek a területek nem egy esetben a kárpótlásba bevont földeket jelentik, ezért minden bizonnyal keserves döntéseket kell majd meghozni az illetékeseknek, ha az itteni gazdálkodásba kívánnak korlátozásokat bevezetni.) A folyógazdálkodási koncepció elfogadja a „teret a folyóknak" elvet, s nem idegen tőle az egykori ártéri gazdálkodás bizonyos elemeinek felélesztése sem, jóllehet nem kétséges, mindez nem oldja meg az árvízi problémákat. Az ártéri gazdálkodás ilymódon történő bevezetése a hullámterek, ill. a nyílt árterek világába a természet megóvása érdekében tett fontos lépés lehet, de mindez újabb beruházásokat is igényel, újabb csatornák, zsilipek, körtöltések, stb. építése, valamint egyes meglévő műtárgyak átépítése tekintetében. Itt ismét a gazdasági kérdések kerülnek előtérbe, amelyeket a politikának kell megoldania. (Amikor a gazdasági kérdésekről szólunk, akkor abban — reméljük — nem kizárólagosan a napi gazdasági érdekek érvényesüléséről, hanem egy annál tágabban értelmezett körről is szó van, amelybe a természet védelmével, felélesztésével kapcsolatos gazdasági megfontolások is beletartoznak.) Az ártéri gazdálkodási program összefüggésbe hozható a vízügyön belül már megindult holtés mellékág rehabilitációs törekvésekkel, az ún. „zöld folyosó" programmal. Nyilvánvaló az is, hogy a tározók és az erdősítés ügye nem csak Magyarország döntésétől függ. Ebben elsősorban a vízgyűjtőn szomszéd országokkal fenntartott vízgazdálkodási és egyéb kapcsolatoknak, egyezményeknek van meghatározó szerepe.
