Vízügyi Közlemények, 2000 (82. évfolyam)

3-4. szám - Istvánovics V.-Somlyódy L.: Az ökológia, a természetvédelem és a vízgazdálkodás kapcsolata

Az ökológia, a természetvédelem és a vízgazdálkodás kapcsolata 535 kovaalgák a turbulens vizeket kedvelik, csendes vízből gyorsan (-10-50 m d1) kiülepednek. Mély tavakban a hőmérsékleti rétegezödés mesterséges megbontásával (pl. a hipolimnion levegőztetése) a cianobaktériumok visszaszoríthatok (Reynolds 1992). Ökológiai ismereteink újfajta beavatkozási lehetőségeket is megalapozhatnak. A folyók áramlási sebességének hossz menti változása és az ezzel összefüggő hőmérséklet-, oxigén-, táplálék-, mederviszonyok határozzák meg a természetes halállományok faji összetételét. A halbőséget és a fajok sokféleségét a vízfolyás mozaikossága, tagoltsága is befolyásolja. Ahol több a mellék- és holtág, sziget, zátony, sarkantyú, alámosott part, ott több és többféle a hal is (Bíró 1998). A kisvízfolyások áramlási viszonyait a beavatkozások különösen könnyen és erősen megváltoztathatják. A vízminőség alapvetően meghatározza egy vízfolyás ökoszisztémáját. A havária jellegű szennyezések a gyors vízminőség változásokhoz képest lényegesen hosszabb távra szóló, nehezen helyreállítható károkat okozhatnak a vízfolyás ökoszisztémájában (ennek markáns közelmúltbeli példája a Tisza cianid-szennyezése). 3.2. Vizes élőhelyek A vízgazdálkodási beavatkozások legközvetlenebb és talán legsúlyosabb ökológiai hatása a vizes élőhelyek visszaszorítása. Az északi félteke 139 legnagyobb folyórendszerének 77%-át — köztük a Duna vízrendszerét — közepesen vagy erősen befolyásolják a különböző beavatkozások, így a feldarabolódás (keresztgátak) és a szabályozás (tározók, átvezetések, öntözés). A természetes vízjárás megváltozása számos élöhelytípus nagy területről való teljes eltűnéséhez, a folyókat szegélyező vizes élőhelyek terheléscsökkentő funkciójának megszűnéséhez, a folyók anyagforgalmi folyamatainak („öntisztuló képességének") korlátozódásához, a halak ívóhelyének megszűnéséhez vezetett (Dynesius—Nilsson 1994). Magyarországon az ármentesítési és lecsapolási munkálatok egymillió hektár körüli vizes élőhelyet számoltak fel. A belvízmentesítés és a nagy-térségi melioráció a megmaradt „szigetek" többségének sorsát is megpecsételte. Számtalan állat- és növényfaj tűnt el, köztük a hód, a nyérc és a sakál (nádifarkas), de nem költ nálunk többé a gödény vagy a daru. Az egyedszámokban mutatkozó veszteség a faj veszteségnél is jelentősebb (Aradi-Dévai 1998). A vizes élőhelyek mozaikos szerkezetét vagy a vízparti zónációt kialakító és fenntartó zavaró tényező a természetes vízjárás (Keddy-Reznicek 1986, 5. ábra). A periodikusan visszatérő vízborítás elpusztítja a betelepülő fás növényeket, ezzel megakadályozza, hogy a szukcesszió a zárótársulásig (erdőig) haladjon és lehetővé teszi a lágyszárú mocsári növényzet regenerálódását az eltemetett magvakból. A magbankjelenti a rendszer „emlékezetét": csak az a növénypopuláció regenerálódhat a zavarás után, amelyiknek megfelelő magkészlete van a területen. A társulások faji összetételét a vízjáráson túl környezeti tényezők sokasága (fajok közötti versengés, lejtőszög, talaj, hullámzásnak való kitettség stb.) is befolyásolja. A vízszintingadozás gyakoriságának és amplitúdójának csökkenése (pl. sekély tavaink), extrém vízszintváltozások kialakulása (pl. csúcsra járatott vízi erőmű), tartósan magas vízborítás (pl. a Kis-Balaton ingói