Vízügyi Közlemények, 2000 (82. évfolyam)

3-4. szám - Istvánovics V.-Somlyódy L.: Az ökológia, a természetvédelem és a vízgazdálkodás kapcsolata

Az ökológia, a természetvédelem és a vízgazdálkodás kapcsolata 533 3. A víz ökológiai szerepe és a vízgazdálkodási beavatkozások hatása Minden növény növekedéséhez vízre, tápanyagokra, fényre és időre van szükség. Teljesen zavarásmentes, homogén környezetben elegendő idő (-10 duplázódás) alatt kompetitív egyensúly alakul ki: annyi faj élhet együtt, amennyi a korlátozó tényezők száma (mindössze 2—3 növényfaj!). Ilyen „ideális" környezet és az annak megfelelő egyensúlyi állapot a természetben csak kivételesen fordul elő. A populációk folyamatosan érzékelik a környezet kulcsparamétereinek változásait, és duplázódási idejük tartamára integrálva reagálnak azokra. A társulások adott helyen, adott pillanatban megvalósult finom szerkezete (a jelenlevő populációk, azok egyedszáma, a térbeli elrendeződés mozaikossága stb.) a kulcsparaméterek kombinációjának megfelelően változik. A kulcsparaméterek ingadozásának természetes tartományán belül a társulások néhány potenciálisan felvehető, ciklikusan visszatérő állapottal jellemezhetők. Ezeket az állapotokat a jellegzetes funkcionális szervezettípusok jelenléte köti össze. Az ökológiai rendszer stabilitása tehát nem azt jelenti, hogy a rendszer kis hatásokra nem reagál, hanem azt, hogy egy-egy társulás ciklikusan visszatérő állapotok sorozatán keresztül vándorol (4. ábra: a Bj struktúrák társulás-típusokat reprezentálnak). Ez a nem egyensúlyi jelleg a fajok sokféleségének biztosítéka. Az élőlények anyagcseréje lassan megváltoztatja a kulcsparaméterek eloszlását; egy küszöb fölött a rendszer új egyensúlyi tartományba ugrik. A szabaddá váló teret (a glaciális jégtakaró visszahúzódása, erdöirtás, tiszai ciánszennyezés, víztározó építése stb.) benépesítő pionírfajoknak nem kell különösebben versenyképesnek lenniük, szükséges viszont, hogy minél gyorsabban szaporodjanak, utódaikat minél nagyobb területen szórják szét. A szabad tér csökkenésével azok a fajok válnak sikeressé, amelyek energiájukat nem a gyors, hanem a biztos szaporodásra fordítják, a relatív értelemben egyre szűkösebbé váló készleteket hatékonyabban hasznosítják más fajoknál. A biológiai struktúra környezet-átalakító hatására kialakuló sorozatos, belülről irányított változások összessége a szukcesszió (4. ábra). Az élő szervezetek egyre szorosabban tartják ellenőrzésük alatt környezetüket, növekszik az ökológiai rendszer komplexitása, a szabályozó körök száma, a stabilitás. A szukcesszió jellemző időtartománya a karakterisztikus populációk duplázódási idejétől függ. A tavi fitoplankton szukcessziója évente ismétlődik; évtizedekig tart, amíg kialakul az erdő. A kulcsparaméterek természetes eloszlásmintázata az élőlények anyagcseréjétől függetlenül is változik. Ha a változás elég nagy, a rendszer valamely más szukcessziós pályára ugrik. Ennek lehetőségét éppen a fajok sokaságának jelenléte biztosítja: bárhogyan változzék is a környezet, mindig akad olyan, addig esetleg a létezés határán „tengődő" faj, amely a számára kedvező új környezetben a társulás meghatározó, tömeges fajává növi ki magát. Ha azonban a környezetváltozások sorozatos beavatkozásaink miatt felgyorsulnak, az élő közösségnek nincs ideje „rátalálni" a megfelelő pályára. Az eredmény a degradáció: a sokféleség, a komplexitás és a stabilitás csökkenése, növekvő rendezetlenség, kisebb termőképesség, az anyagforgalom nyitottá válása. (A „meglepetések", pl. sikeres új faj betelepülése vagy egy kulcsfaj eltávolítása a környezet változásától függetlenül is más pályára kényszerítheti a rendszert, 4. ábra.)