Vízügyi Közlemények, 2000 (82. évfolyam)

3-4. szám - Simonffy Zoltán: A hazai vízigények és vízkészletek stratégiai szempontjai

462 Si

tnonffy Zoltán ivóvízellátást. Ezek szerepét - területtől függően - részben betőlthetik a vízminőségi okok miatt felhagyott, a felszíni eredetű szennyezésekkel szemben védett rétegvízbázisok. 3.4. Az ipari vízigények kielégítése A jövőben várható ipari vízigények becslése csak pontatlanul lehetséges a konkrét, termelési változatokat tartalmazó területfejlesztési tervek hiányában. Emiatt el kellett térnünk attól az egyébként fontos, és a vízgyűjtőtervezés során betartandó alapelvtől, hogy a mezőgazdasági és az ipari vízigények kielégítésének lehetőségeit együtt vizsgáljuk. Ezt regionális szinten megtehetjük, mert az ipari vízigények — a tényleges elhasználást (vagyis a vízkivétel és a visszavezetés különbségét) tekintve — lényegesen kisebbek, mint a mezőgazdaságiak. Ugyanakkor az ipar könnyebben alkalmazkodik: odatelepül, ahol igénye kielégíthető (illetve a nagyobb értéktermelés miatt jobban elviseli az átvezetésekkel és a tározással kapcsolatos többletkiadásokat), így, ahogyan arra már utaltunk, az egyszerűbb kezelés érdekében megengedhető, hogy először a becsült ipari vízigények kielégíthetőségét vizsgáljuk, és csak ezután térjünk át a megmaradó vízkészlet mezőgazdasági hasznosításának értékelésére. A többi vízhasználattal való összhang, valamely kritikus esetben úgy oldható meg, hogy ellenőrizni kell, hogy az ipari vízigények csökkentése jelent-e gazdaságos megoldást. Az ipari vízkivétel 1997-ben kb. 4,85 km

3 volt (1. táblázat). Ennek mintegy 90%át teszi ki a felszíni vizekből kiemelt hűtővíz, ami kis veszteséggel visszakerül a vízfolyásokba. A maradék, technológiai jellegű vízkivétel 425 millió m

3 évente. Megközelítően a fele származik felszíni vizekből (beleértve a parti szűrésű vizeket is), aminek jelentős része mint többé-kevésbé tisztított szennyvíz szintén visszajut a mederbe. A tényleges felszíni vízelhasználás tehát csak töredéke a vízkivételnek: 1997-ben ennek értéke 90 millió m

3 volt, és túlnyomó része a Duna vízgyűjtőjére esett. A felszín alatti vizekből történő ipari vízhasználatok értéke 215 millió m

3-re becsülhető, amiben még mindig jelentős arányt képviselnek a bányavíz-kivételek (Dunántúli-középhegység, Mátraalja, Bükkalja). A vízkivétel a felszín alatti készletek szempontjából szinte teljes mértékben elhasználódik - a visszavezetések általában a felszíni vízkészleteket növelik. Az ipari vízigények változása szoros kapcsolatban van a gazdasági fejlődéssel. Mindenképpen várható a már alakulóban lévő dunántúli ipari gócok megerősödése: Székesfehérvár, Győr, Szentgotthárd, esetleg Tatabánya. Valamely „optimális" fejlődési változatban az északi országrész hagyományos ipari körzetei ismét fejlődésnek indulhatnak. Az alföldi régiók számára az élelmiszeripar hozhat egyfajta kitörési lehetőséget, amihez koncentrált ivóvíz-minőségű igények kapcsolódnak (KTM—VATI 1997). A víz ára miatt azokban az iparágakban, ahol lehetőség van a takarékosságra, az ipar technológiai vízigénye és tényleges fogyasztása nem fog nőni számottevően. A feltételezett növekedés a Dunántúl nagy részén 10%, ezt meghaladó mértékű (2030%) az említett ipari gócok környezetében, a Sajó-völgyben, valamint az élelmi-