Vízügyi Közlemények, 2000 (82. évfolyam)
3-4. szám - Somlyódy László: A hazai vízgazdálkodás és stratégiai pillérei
A hazai vízgazdálkodás és stratégiai pillérei 383 és 50x10 9 m 3/'év). Értékét általában vízhozam mérésből határozzák meg, amelyet azonban — különösen a Tisza esetében — nem elhanyagolható hiba terhel. A vízháztartási mérlegek pontosítása módszertani fejlesztést igényel, amely többek között figyelembe veszi a párolgást, a területi és időbeli változásokat, továbbá a talajvíz lehetséges beáramlását. A fajlagos felszíni vízkészlet 11 000 m 3/év/fő körüli, az egyik legmagasabb érték Európában. Ugyanakkor az országon belüli lefolyás (600 nr/év/fo) hozzájárulása ehhez messze a legkisebb a kontinensen (Stanners-Bourdeau 1995). Külön gondot okoz, hogy a hozzáférés nehéz, az a nagy folyók medréhez kötődik. A felszíni készletekhez adódnak az állóvizek és tározók, továbbá a felszín alatti vizek. Utóbbiak biztosítják ivóvízellátásunk több mint 90%-át. A talaj- és rétegvizek hasznosítható készlete l,4xl0 9 m 3/év. Az ivóvízellátás szempontjából fontos és érzékeny parti szűrésű vízbázisok potenciálisan kitermelhető készlete ennél mintegy 30%-kal nagyobb (Budapest ivóvízellátása ma teljes mértékben innen táplálkozik). A karsztvizek utánpótlódása átlagosan 0,3x10 9 m 3/év kitermelést tesz lehetővé. A vízigények két nagy csoportba oszthatók. Az első vízkivétellel jár. A használt, gyakran elszennyezett vizet nem mindig ugyanabba a befogadóba és/vagy nem ugyanoda vezetik vissza. (Jellemző példa Debrecen, ahol a rétegvizekből vagy a Keleti-főcsatornából származó vizet a Tócó-patakba vezetik, vagy a Budapest felett kivett parti szűrésű víz, amely végül — szennyvízként — folyásirányban lejjebb a Dunába jut.) Az öntözés esetében a kivett víz részben beépül a növényekbe, részben pedig elpárolog. A második típusú vízhasználat nem jár vízkivétellel: a vízi szállítás és energiatermelés, a halászat és horgászat, sport, üdülés stb. tartoznak ebbe a kategóriába. A kilencvenes évek második felére vezetékes vízellátásban a lakosság mintegy 90%-a részesül, azaz az igény és a tényleges használat közel áll egymáshoz. A közüzemi vízmüvek által szolgáltatott víz mennyisége 1997-ben 0,8 x 10 9 m 3/év (mintegy 2,1 millió m 3/nap, 25 m 3 s _ 1 vagy 250 1/fö/nap), amely tartalmazza az intézmények fogyasztását, a hálózati veszteségeket és a közműves ipari vízellátást is. Az ipari vízigény napjainkban 4,5x10 9 m 3/év körüli. 85% -át a hűtővizek teszik ki, amelyek felmelegedést követően visszajutnak a befogadóba. A mezőgazdasági vízhasznosítás jelenleg csekély, (0,5-1,0) x 10 9 m 3/év. A felszíni vízkészletek és az igények összevetésénél az augusztusi 80%-os kisvizet veszik alapul. Ezt elsősorban az öntözési vízigények és a hígulás szempontjából tartják kritikusnak. Mára a kis öntözővíz-felhasználás és a nem-pontszerű szennyezések növekvő relatív szerepe miatt a koncepció megkérdőjelezhető (Vágás 1994). A felszíni vízkészlethez adódik a tározott többlet, a bányavíz és a felszín alatti eredetű szennyvíz, amelyek befogadója felszíni víz. Levonódik az ökológiai szempontból szükséges ún. élővíz (legtöbbször az észlelt legkisebb vízhozam 75%-át tételezik fel) és a határvízi egyezményekben meghatározott külföldi készletlekötés. Ily módon hasznosítható készletként a kilencvenes évekre 33x10 9 m 3/év adódik. A vízjogilag engedélyezett vízigény 1997-ben 8xl0 9 m 3/év körüli. A tényleges vízhasználat ennek csupán 78%-a (az „elhasználás" természetesen a fentieknél jóval kisebb mértékű). Az utolsó Vízgazdálkodási Keretterv (1984) előrejelzése 2000-re
